VELENCEI-HEGYSÉG

 

A Közép-Dunántúlon fekszik hazánk legöregebb hegységvonulata, a Velencei-hegység. Fő alkotótömege a gránit, melyet már sok száz évvel ezelőtt is bányásztak az itt lakók. Nadap község belterületén találjuk meg a magyarországi szintmérés kiindulópontjának számító úgynevezett szintezési alapkövet. A hegység kőanyaga igen változó. Az elmúlt évszázadok során fejtettek itt vulkáni gránitot, andezitet, baritot, de még palabánya is működött az 1960-as években. De értékesebb anyag után is kutattak, a világháború után ólom- és ezüsttartalmú ércet bányásztak a szabadbattyáni Kőszár-hegyen. Egy hatvanas években írott geológiai könyv jó harminc helyi bányát, kőfejtőt említ meg.  

A jó 260 millió évvel ezelőtti vulkáni működés egészen különleges tanúi azok az „ingókövek” melyek több település határában is megtalálhatóak. A gránittömbök tulajdonsága, hogy kihülés közben jellegzetesen keresztirányban repedeznek el, ezért alakjuk szögletes. Az így kialakult tömbök sarkai, élei legömbölyödtek, a kő határozott formát vett fel. Ahol több ilyen tömb egymásnak feszült, a kevésbé ellenállók elmállottak, kihullottak az ellenállóbbak alól, mellől, amik azonban az egyensúlyi helyzetük miatt állva maradtak. A szemlélő bizonytalannak, ingatagnak véli őket (nevük ezért is „ingókő”), de a kövek stabilan állnak. A nép különféle neveket adott nekik: így „született” Pákozdon a „Gomba”, „Kocka”, a Meleg-hegyen a Likas-kő, Sukorón a „Gyapjaszsák”.  

A Velencei-hegységben jelölték ki az ország első védelmet élvező földtani értékét 1953-ban, az imént említett „Kocka” környékén. Azóta még három geológiai védőterületet alakítottak ki, az ingóköveken túl a pázmándi „kőtengert” is. 

 

Számos úgynevezett „bicskabánya” létezett a tájon, bár a kövek felhasználása nem volt jellemző a népi építészetben, építőmesterségben. A nehezen alakítható, kemény vulkáni anyagot legfeljebb házak alapjaiban, kerítésekhez, utak burkolásához használták, falak felhúzására nem. A köveket még leginkább a szőlőhegyeken alkalmazták, pincék boltívei, gádorjai készültek a környéken fellelhető anyagból. A hegység nyugati végén található gránit változatosabb színű, de az időjárás hatására porladó, kisebb darabokra hulló tömböket alkot. Ám különféle mellékes építési célra – például térburkolatokhoz, töltőanyagnak - még ma is bányásszák.  

Ahogyan más kőbányászattal bíró vidéken, itt sem volt ismeretlen a kővel való kereskedelem messzibb tájakkal. Egy XIX. századi leírásból tudjuk, hogy a hegységtől délre fekvő Mezőség építkezéseihez is innen szállították a követ. Boldogréti Víg László 1817-ben írja le, hogy a tó ,,télen, midőn bé fagy, a' mi többnyire minden esztendőben megesik, a' túlsó parti lakosok igen nagy könnyebbséggel hordják rajta a' Velentzei, Sukorói és Pákozdi köveket, mellyekkel ők magos rónaságokon szűkölködnek".  

Szólni kell még arról, hogy, a hegység keleti oldalán fekvő Nadap község melletti egykori gránitbányában helyezték el a XX. század végén az országos szintezési alappontot, mely az Adriai-tengerszinthez lett viszonyítva. Úgy tekintettek ugyanis a Velencei-hegységre, hogy az a Kárpát-medence legöregebb, ezért legstabilabb hegyvonulata. Innen indultak aztán az országos szintezési felmérések. Az azóta végzett mérések megállapították, hogy bizony az alappont is elmozdult az adriai 0 ponthoz képest. Ennek oka – ahogyan egy 1920-as években írott szakkönyv is már rámutatott –, hogy a nadapi gránitbánya éppen egy gránit-pala kőzetváltás határán fekszik, tehát nem olyan stabil, mint környezete.  

FOTÓGALÉRIA - Székesfehérvár, gránitbánya →  

Pátka, gránitbánya

Pákozdi ingókő


Ha valami érdekel, esetleg segítségre van szükséged:

Mednyánszky 2007-2016