Kevéssé ismert tény, hogy az Északi-középhegység legnyugatibb tagjának, a Börzsönynek minden egyes településén léteztek egykor kőbányák, kőfejtő helyek. A hegység fő alkotótömege jellemzően vulkáni andezit és annak különféle válfajai, melyeket évszázadok óta bányásznak. Több mint 200 éve működnek Szob és Márianosztra közt található Csák-hegyen azok az andezitet és dácitot (pontosabban biotit-amfibolendezitet és biotit-amfiboldácitot) adó bányák, melynek köveiből hazánk majd’ minden nagyvárosába jutott: ezekből épültek hosszú-hosszú idők keresztül az útburkolatok, mert sokkal jobb minőségű, és kopásra kevésbé hajlamos volt, mint az elterjedtebb gránit. A kockakövek vágására a németországi Mauthausenből betelepített munkások tanították meg a helybelieket. Természetesen az itt élő emberek a bányászott köveket régóta használják lakóépületeik építésére is. Minden településen nagy hagyománya van a kővágó, kőfaragó mesterségnek, nem véletlenül mondják egyes falvakra, hogy az odavalósi emberek kőfaragó szerszámokkal a kezükben jönnek a világra.  

Az első írásos emlék, miszerint e tájon is épülnek kőből lakóházak, a XVIII. század végéről datálható. A II. József-féle katonai felmérés már több kőházat is említ az itteni községekben, ezek egy része közösségi építmény (malom, vendégfogadó, templom), de már lakóépületek is szerepelnek köztük (Berkenye, Drégelypalánk, Nagyoroszi).  

Az 1900-ban készült statisztikai felmérés a Börzsönyben összesen 6155 lakóépületet számlál meg, ebből 2046 tégla- és kőfalazatú. Tekintve, hogy ebben az időben a tégla még igen drága építőanyag volt (csak a 30-as években terjedt el), feltételezhető, hogy ezek a házak jórészt kőfalazatúak. Azaz a házak majd’ 30 %-a kőből épült a vidéken. A falazatok elsősorban a helyben nyert kőanyagból épültek, legtöbbjük vulkáni kőből, de Nagymaros, Zebegény környékén és a hegység északi oldalán, Bernecebarátiban, Perőcsényben mészkövet is bányásztak.  

A falazat anyagfelhasználásában elég nagy eltérések vannak: Drégelypalánkon mindössze 1%, ellenben Szokolyán 98 %, Nagybörzsönyben 88 % a kőházak aránya. A követ nem csak a falak építésére használták. Más vidékekkel ellentétben a földfalú, vályogból épült épületek alapozását szinte mindenhol kőből készítették errefelé. Az említett statisztika szerint több mint 5300 olyan épület állt a századfordulón, melynek kőalapja volt.  

A Börzsöny másik fontos kőanyaga a Romhány környékén több mint két évszázada, 1799 óta bányászott homokkő. A XIX. és XX. század fordulóján pedig egy időben 15 fejtőben fejtették a jó minőségű homokkövet. A hagyomány szerint a kőbányászatban és a faragásban olasz származású mesterek is részt vettek. A romhányi kőfaragók elsősorban kővályúkat, útszéli és temetői kereszteket, épületlábazatokat, kapu- és tornácoszlopokat készítettek, de kerti asztalok, padok, sőt, még fürdőkád is készült az értékes, tartós kőből. Kevesen tudják, hogy romhányi kőből készült például a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsője is.  

A vidék – melyen az I. világháborúig két megye, Nógrád és Hont osztozott – régóta lakott, a középkorban több vár vigyázta a környéket. A törökök idejében a folyamatos harcok miatt a falvak népessége megfogyatkozott, sok többször egymás után is megsemmisült.  

A következő századokban nemcsak magyar, hanem német, szlovák telepesek is hazát találtak itt, Kóspallag, Nógrád, Zebegény, Verőcemaros, Szob lakosai között még ma is sok más anyanyelvű él. A XVIII-XIX. században a számos fafeldolgozó üzem, a bányák és az igen fejlett kertgazdálkodás az ország egyik legfejlettebb területévé tette a Börzsöny vidékét. Az itt élők sorsa a trianoni határrendezést követően igen nehézzé vált, amikor nem csak az évszázados kereskedelmi kapcsolatok, de a termeléshez szükséges szolgáltatások útját is elvágták, ezért igyekeztek minden lehetőséget megragadni ahhoz, hogy talpon tudjanak maradni. Ennek fontos része volt a kőbányászat.  

A hegyvidék minden településén létezett valamilyen bánya. A középkorban még aranyat, nemesfémeket, érceket, szenet is fejtettek itt, a XX. századra azonban már csak a kőbányászat maradt meg. Ám ez igen fontos iparággá nőtte ki magát, s egy-egy településen a megélhetés fő forrásává éppen az építőkövek bányászata vált. Nagybörzsönyben egy templom őrzi a bányászok emlékét, itt látható a legelső magyarországi bányászjelvény ábrázolás. De a faluban található az ország talán egyik legszebb kőből épült középkori temploma is, melyet magas kőfal vesz körül, szinte erődként védve a templomot.  

A Börzsönyben folytatott építőkőbányászatról Hála József írt egy fontos könyvet, melyből megtudhatjuk, hogy mintegy 100 kisebb-nagyobb helyi érdekeltségű bánya működött a vidék településein. Számos olyan település is van itt (Zebegény, Romhány, Szokolya, Szob), ahol évtizedeken át tucatnyinál több kőbánya működött  

A kőházak építéséhez már szükség volt szaktudásra, így minden településen megtalálhatók a kőműves mesterek, vagy legalábbis azok az emberek, akik már gyakorlatot szereztek ilyen jellegű munkában – még ha nem is váltották ki az iparengedélyt, mesterlevelet.  

A szakma apáról fiúra szállt – és a Börzsöny-vidéki szakemberek mindenhol keresettek voltak. A XX. század második felében, sőt napjainkban is a Börzsöny településeinek férfijai közül számosan járnak el távolabbi vidékekre építőmunkásként, kőműves, burkoló, kőfaragó szakemberként kenyeret keresni.  

Napjainkban a Börzsönyben Szobon (Márianosztrán), Romhányban, Zebegényben (mészkő) és Kemencén (andezittufa) tartanak nyilván bányát, de ez utóbbi kettő nem működik.