A mészkő, mészégetés   A mészkövet – melynek települése az évmilliók alatt nem volt egyenletes – már évszázadok óta használta és használja az itt lakó ember építési céljaira.   Igaz, ritkán közvetlen módon, azaz falba építve – annál inkább segédanyagként feldolgozva.   A bükki mészégető iparról már a középkortól vannak feljegyzések. Egészen napjainkig égnek még a boksák az erdők mélyén, készítik a hozzáértő emberek a természetes, és számos célra felhasználható égetett meszet. A mészégetés tudománya apáról fiúra szállt, sok emberöltőre visszanyúló hagyományokkal rendelkező családok foglalkoznak még ma is e tevékenységgel.   Természetesen az újkorban az ipar sem maradt ki e folyamatokból. A Bükk keleti oldalán a Miskolc felett található kőbányákból, illetve a nyugati oldalon fekvő Bélkő-hegyből évtizedeken át nagyüzemi módszerekkel bányászták a kövek tonnáinak millióit és használták fel a hejőcsabai illetve bélapátfalvai cementgyárakban.   Az agyagpala, tetőfedő pala   Hazánkban – részben a lelőhelyek kis száma, részben az anyag költséges volta miatt – nemigen terjedt el a máshol oly kedvelt természetes tetőfedő anyag, a pala használata.   Az agyagpala majd’ minden hegységünkben megtalálható, de olyan minőségben és mennyiségben amelyet bányászni lett volna érdemes, csak a Pozsony melletti Máriavölgyben és itt, a Bükkben lelhető fel. Az első palabányát több mint 225 éve, 1788-ban nyitotta meg az egri érsekségi uradalom Bükkzsércen. A következő évtizedben aztán Kisgyőr, Felsőtárkány és Nagyvisnyó települések közelében is találtak tetőfedő célra alkalmas agyagpalát, és ezeken a helyeken is megkezdték fejtését.     A mintegy fél tucatnyi bánya a XIX. század folyamán kisebb-nagyobb megszakításokkal működött, s még az 1910-es, 1920-as években is fejtették és dolgozták fel ezt az anyagot. A palát nem csak építési célokra használták: a XVIII: század második felétől az iskolákban az agyagpalából hasított tábla váltotta fel a viasszal, ónnal bevont írótáblát, és szolgálta egészen az 1930-as évekig az írást tanuló gyermekeket. De még a tudósok is palatáblát használtak munkájukhoz addig, amíg a papírgyártás olyan fejlődést el nem ért, hogy már olcsón hozzá lehetett jutni a jegyzetelésre alkalmas papírhoz. Hazánkban elsősorban a Máriavölgyből kikerült palatáblák voltak elterjedve, itt az 1860-as években naponta 4-5000 darab (!) irkatábla készült. A Bükkben Kisgyőrben készítettek írótáblát palából, s minden valószínűség szerint ez volt az első olyan hazai település is, ahol ezt az eszközt használták.

Mexikóvölgyi mészkőbánya - Miskolc Robbantás a mexikóvölgyi mészkőbányában

A bükkalji tufák   Magyarország legnagyobb területű, építési célra alkalmas követ adó vidéke az Egertől Miskolcig húzódó terület, azaz a Bükk-alja térsége, ahol tucatnál több településen éltek meg az emberek a kőbányászat ősi foglalkozásából. Bár a Bükk elsősorban mészkőhegységként ismert, az egykor itt működő vulkánoknak köszönhetően jó minőségű, viszonylag könnyen kitermelhető és jól felhasználható kő fejtésére nyílt lehetősége az embereknek. Riolittufa és testvérei a dácittufa, riodácittufa alkotják a nagyjából a Tarna völgyétől Miskolcig nyúló Bükk-alja vidékének felső rétegeit. Ezen terem a méltán világhírű egri bor, ebben vájták eleink a borok tárolására szolgáló pincéiket – és barlanglakásaikat. A jól faragható, bányászható foglaló riolittufa közepes szilárdságú kőzet. A hőt jól szigeteli, ennek tudható be, hogy a belőle épített házak „télen melegek, nyáron jó hűvösek – akár egy ölnyi gallyal is melegen lehetett tartani őket…”.   A szomolyai – azóta műemlékké nyilvánított – Toldy u. 28-30 sz. alatti barlanglakás felújításakor végzett kőzetmechanikai vizsgálatok szerint a riolittufából készült építőkövek nyomószilárdsága száraz, nem mállott állapotban 390 és 710 kg/cm2 között változik, azaz egy átlagos épületbe építve állékony, tartós falazatot alkot. Húzószilárdságuk ennek töredéke, mindössze 0,563 Mpa. Ez azt jelenti, hogy – mint általában a természetes építőkövek – a riolittufa sem alkalmas nagy távolságok áthidalására. A riolittufa természetes állapotában jó vízzáró. A idézett szomolyai vizsgálatok szerint a szálban álló, mélyebben elhelyezkedő tufatömbök szivárgási tényezője 6,15 – 9,20 x 10-7 (a finomabb szemcsézetű tufánál 5,06 x 10-8 ) méter/sec – azaz a víz igen lassan szivárog keresztül rajtuk. Az ismétlődő fagyási ciklusok miatt a külszín közelében található 5-10 centis, jobbára mállott réteg szivárgási tényezője rosszabb (10-3 – 10-4 m/sec).

Tufából és mészkőből épült ház (Bogács)

Tufakőbe vágott pince helyi kőből készült falazattal (Bogács) Kővágó szerszámok (Egerszalók) A tufakőbányászat után maradt kőpadka (Egerszalók) Kőkerítés (Szomolya)

A vidéken a kőfejtéssel foglalkozó emberek kétféle követ különböztettek meg. A keményebb, szívósabb követ terméskőnek, homokkőnek, vasas kőnek hívták, a puha kőanyagot nevezték tufának vagy stufának. Azokat a kőösszleteket, melyekbe a barlanglakásokat, vagy pincéket is vájni lehetett, kőporkőnek nevezték.   Az elmúlt évszázadokban a Bükk-alja több mint harminc településén ötven felett volt a kőbányák száma. Közülük számos még ma is üzemel. A demjéni, bogácsi, noszvaji bányákból építésre kiválóan alkalmas, már falazókő alakúra és mérettel fejtett kövek kerültek ki. Mellettük majd’ minden településen fejtettek faragásra alkalmas köveket is, melyekből szobrok, köztéren elhelyezett emlékművek, síkövek készültek. Ezeket nem csak helyben, de a környező falvakban is feldolgozták. Sok településen szakosodnak a kőfaragók, még ma is láthatók a demjéni eredetű kapu- és ablakkeretek, a siroki tornácoszlopok a környező települések megmaradt régi épületein.   A kőépítkezés annyira elterjedt válik, hogy a környéken fekvő falvak jelentős részében a XIX: század végén a házak 80-90 %-a már kőből épül – sőt 1910-ben négy településen (Ostoros, Bogács, Szomolya, Cserépfalu) nem is található már más, csak kőfalú ház.   A kőfaragók egész nemzedéke élt meg a természet adta nyersanyagból, köveiket, faragványaikat akár nagy távolságokra is elfuvarozzák a szekeresek. Számos Tisza-menti településen találkozhatunk a bükkalján faragott szobrokkal, és sok olyan ház áll ma is, mely a hevesi kőbányák anyagából épült ebben a korban.   A bükk-alji kőfaragók az egész országban ismertek és elismertek voltak. Dolgoztak Miskolcon, Egerben, többen közülük részt vettek a fővárosi nagy építkezésekben. Feljegyzések vannak arról, hogy a Mátyás templom, a Halászbástya háború utáni újjáépítésében szomolyai kőfaragók is részt vettek. De távolabbra is elkerültek: a két háború közötti időszakban a Vas megyei Celldömölk melletti Ság-hegyen működő kőbányában is dolgoztak bükk-alji kővágók.   A bányák legtöbbje az államosításig a faluközösségek tulajdona volt, azokat árverés útján adták bérbe. Egy-egy bérlő 10-15 méter homlokot fejthetett, ezeket mészcsíkokkal jelölték ki. A bérletet pénzben, terményben fizették. A bérleti időszak általában legkevesebb 3 évre szólt. Ennek kettős oka volt: egyrészt a bányászható kő fölött található termőföld leszedése nem ritkán több hónapot, esetleg fél évet is igénybe vett, másrészt ennél rövidebb idő alatt nem lehetett tisztességesen – azaz a rablógazdálkodást elkerülve – kitermelni a követ.   Nem csak helybéliek béreltek bányát, hanem a környék nagyobb építőipari vállalkozásai, vagy a tehetősebb kőfaragó iparosok is. Ők természetesen bérmunkásokat, napszámosokat foglalkoztattak. A magánbányákban sokszor maga a tulajdonos fejtette a követ, így neki maradt meg a nyereség, nem kellett bérleti díjat fizetnie.   A Bükk-alján összesen 18 olyan település ismert, melyben egykor a riolittufát bányászták – közülük néhányban még ma sem ismeretlen ez a tevékenység.

FOTÓGALÉRIA - Tufából készült építmények a Bükkalján → FOTÓGALÉRIA - A bükkalji kőfaragás-kőfeldolgozás emlékei →