Durva mészkő   A hétköznapi ember számára kevéssé ismert, hogy a Főváros épületeinek jó része abból a miocén korabeli mészkőből épült, melyet nem csak a budai oldalon, de Pesten, nevezetesen a mai X. kerületben, azaz Kőbányán is bányásztak. Bérházak ezreit, középületek falait emelték ebből az anyagból, s számos város környéki település családi házai is ebből az anyagból épültek. A Főváros mai XXII. kerületében – Budafokon, Tétényben – az 1960-as évek végéig a családi házak nagyobb hányada ebből a kőanyagból állt.   A felső miocénnek nevezett korban a Kárpát-medence e vidékén tenger hullámzott, mely sekélyebb volt, mint a régebbi korok tengerei. A Budai hegység ma ismert csúcsait már nem is lepte el – ám a mai Budafok, Érd, Tétény, Sóskút térségét azonban még víz borította. Ebben rakódott le a szürkésfehér színű úgynevezett „lajta”-mészkő, mely könnyen faragható, jól bányászható építőanyagként ismerünk. A pesti oldalon Kőbánya mélyebb részei, a budai oldalon Diósd, Bia kőbányái ennek köszönhetik létüket. Hosszú évmilliók alatt a tenger visszahúzódott a Földközi-tenger irányába, és maradványai a dél-orosz síkság beltengerével összefüggő hatalmas tóvá, nagyjából azzal azonos tulajdonságokkal rendelkező tengerré alakultak. Ennek sótartalma – a belé ömlő folyók által szállított édesvíztől – felhígult, csökkent. A mai főváros határától délre húzódó beltenger – mely az orosz Szarmáciai-síkságról a „Szarmata-tenger” elnevezést kapta – újabb vastag mészkőrétegek szülőhelyévé vált. A szép mintázatú, fehéres-sárgás színű szarmata mészkő alkotja a Tétényi fennsík fő tömegét. 5-6 méteres vastagságban találkozhatunk a csigahéj és kagylómaradványokkal gazdagon díszített kővel Érd, Diósd, Biatorbágy térségében, de még ennél is vastagabbak a Budafok belterületén lerakódott rétegei.   Ugyanilyen kő fedi a felszínt Kőbánya mára jórészt beépített, Óhegynek nevezett városrésze alatt is. A sekély, már viszonylag alacsony sótartalmú beltengerben tömegével éltek a Cerithium nevű csigák, a kőzet ezekről kapta „cerithiumos” mészkő elnevezését. Szabó József, a XIX. században élt neves geológusunk így szól e kő hasznáról 1893-ban: „A felső-mioczén vagy szarmata emeletet Budapest környékén az a szemcsés mész alkotja, melyet Kőbányán s Promontoron fejtenek s építésre használnak. E két helyen a nagyszerű pinczék is e durva mészkőbe vannak vágva… Nevezetes e rétegekről, hogy nyugatra a magyarországi és bécsi medenczétől, tehát túl az Alpesen, vagy északra tőlünk nem fordulnak elő… Budapestnek épületei és kőfaragó anyaga legnagyobbrészt a cerithium-mész. Kőbánya, Promontor, Kis-Tétény, és Sóskút bányái évenként tetemes mennyiségét szolgáltatják egy oly kőnek, melynél jobbat aligha kívánhatni. Elbánni vele könnyű, nemcsak faragható, hanem fűrészelhető is; a légbeliek hatásának erélyesen ellenáll, sőt, azon tulajdonsággal bír, hogy a bányából kivéve szilárdsága a légen növekszik. Hogy a falazáson kívül mennyire alkalmas kőfaragásra, sőt a szobrászati művekre, a Lánczhíd, a Margit műfaragványai az alagút homlokzata, az akadémia palotája stb. bizonyítják.”   A miocén kor lezárultával, a pliocénban, majd a földtörténeti negyedkorban megkezdődött a főváros mai földrajzi képének kialakulása. Ekkor már a felszín közeli, és a légköri folyamatok (vízfolyások, szél, csapadék) is szerepet játszottak a felszín alakulásában.   A főváros déli-délnyugati határának táját több kisebb egységre oszthatjuk (Tétényi-fennsík, Budaörsi és Zsámbéki medence, Sóskúti-fennsík), de mind geológiai jellemzőik, mind az emberi történelemben játszott szerepük egymáshoz kapcsolja őket. Ez a vidék, a budai hegyek lábánál elterülő alacsonyabb dombság és az azt határoló Duna-part ősidők óta lakott volt.   A dunai limes egyik legfontosabb őrhelye volt az egykori Campona tábora. A barbároktól elválasztó Danubius folyó mentén a rómaiak napi járásra telepítették erődjeiket, melyekben a katonaságot elszállásolták. A minden valószínűség szerint még a Kr. utáni V. században is lakott település házai, az erődítmények védőbástyái egyértelműen a helyben bányászott kőanyagból épültek. A mai Budafok térségét szoros kapcsolat fűzte a mögötte húzódó területekhez. A Zsámbéki-medence, a sóskúti fennsík lakói itt érték el a Duna vonalát, már az ókorban is itt kapcsolódtak össze a völgyek mentén a Dunára lefutó utak.   A török megszállás szinte majdnem teljesen pusztává tette a vidéket. Azok a falvak, melyekben még maradt élet a százötven éves török uralom idején, az 1680-as években épp az ország töröktől való visszafoglalását nem élték túl – a felvonuló vegyes nemzetiségű seregek szinte letarolták, a földdel egyenlővé tették őket. Egy 1690-ben végzett felmérés során az akkori Pest-Pilis-Solt vármegyében – mely akkor az Alföldön magába foglalta a ma már Bács-Kiskun székhelyének számító Kecskemétet, a Duna mentén pedig Visegrádtól egészen Bajáig nyúlt – összesen 85 lakott települést tudtak számba venni. A főváros környékén alig egy-két magyar falu marad (Tök, Páty, Tinnye, Bia), a többit német földről érkezett telepesek élesztik újra. Budakeszi, Budaörs, Diósd, Budafok egy másik, már újkori dúlás – a második világháború – végéig jelentős német, sváb nemzetiséggel rendelkező településsé fejlődik. És e lakók is szinte azonnal felfrissítik eleik fontos gazdasági tevékenységét – újra ültetik a szőlőket, újabb és újabb kőfejtőhelyeket nyitnak. Budaörs, Sóskút, Biatorbágy, Érd, Diósd, és nem utolsó sorban a Duna mellett húzódó Budafok-Tétény település-együttese az építőkövek bányászatára alkalmas helyek tucatjait százait rejti.   A sóskúti bányában a ma is évi több tízezer tonna falazásra, házépítésre alkalmas követ bányásznak. De a szarmata mészkőbe rejtett pincékkel találkozhatunk a pesti oldalon, Kőbányán is: a mai Óhegy, Újhegy környékén a XIX. század közepéig jelentős szőlőtáblák voltak. A kőbányászat során kialakult vágatok nem maradnak kihasználatlanul: a járatokba, üregekbe pincészetek települnek, a Buda környéki szőlő feldolgozása, érlelése folyik bennük. Vagy éppen hajlékot alakít ki bennük az ember, mint ahogy ezt a budafoki barlanglakások százai bizonyítják. Ezt a folyamatot csak időlegesen akasztja meg az 1860-as években kitört filoxéra járvány. A nyugatabbra eső településeken – Tök, Páty stb. – maga a szőlőtermesztés éled újra, Budafokon, Tétényben azonban – a kitűnő természetföldrajzi adottságoknak és a gazdasági kényszereknek köszönhetően – a bortárolás, a borkereskedelem fejlődik napjainkig vezető gazdasági ágazattá. Ekkor már pincék százai húzódnak a dél-budai városrész alatt, majd’ 100 kilométeres hosszban.   Az épülő, gyarapodó főváros kőéhsége csillapíthatatlan: bérpaloták és közintézmények százai épülnek a Budafokon, Kőbányán nyert építőkőből. Ezeken a helyeken a mészkövet az eredetileg szabad, nagyjából vízszintes platófelületen úgy fejtették, hogy nagyméretű mélyedéseket (bányagödröket, úgynevezett mélyudvarokat) vájtak, és az ezek oldalfalából nyíltak a kövek fejtésére szolgáló vágatok. Később ezeket pincéknek, barlanglakásoknak használták az ott lakók.   Fontos szerepet játszott a bányák létrejöttében – és egész Budafok fejlődésében –, hogy a XIX. század végén nagy tömegben jelennek meg az olcsó munkaerőt adó kétkezi munkások, nincstelenek, kik a közeli fővárosban és a régen Promontornak, majd Budafoknak nevezett településen életre kelő iparban kerestek megélhetést. Az első igazán ipari üzemnek nevezhető létesítmények éppen a kőbányák voltak e vidéken. 1880-ra a városrész lakossága megtízszereződött az egy évszázaddal korábbihoz képest.   A kőbányai bányákban a budafokihoz hasonló módon végezték a fejtést: széles, mély aknákat vágtak a kőbe. A kiásott üregek a pincészeteket vonzották – Kőbányán egyébként is nagy hagyománya volt a szőlészetnek. A XIX. század hatvanas évéig Kőbánya jelentős része még szőlőföld volt, amint egy 1830-as térkép is mutatja. A szőlőtermesztés – noha sok fontos személy felszólat érdekében – a 60-as évek nagy ipartelepítéseinek hatására megszűnt a mai X. kerületben. Pedig még a gyengébb években is 20.000 akó bor termett a kőbányai szőlőkben. Ma már csak az Óhegy-Újhegyi „csőszkunyhó” őrzi ennek emlékét.   Eközben a város környéki kisebb településeken több ízben megsemmisültek, majd újra életre keltek a kőbányák. Szinte minden Buda környéki településnek megvolt a maga kőbányája: Diósdon, Érden, Bián, Sóskúton ugyanolyan nagy intenzitással bányászták a lajtamészkövet és a cerithiumos követ, mint Budafokon. Elsősorban Sóskút emelkedik ki közülük, ahonnan még napjainkban is kerül ki építőkő, de Diósdról is óriási mennyiségű követ szállítottak el a főváros építkezéseihez még a XX. század elején. A kisebb falvakban a helyi felhasználás volt jelentős, hisz ezeken a helyeken is ugyanolyan jó minőségű követ lehetett bányászni, mint az előbbi helyeken. Zsámbékon és Érden finom szemcsézettségű kő került, jellemzőjük a sok csiga és kagyló lenyomat. A törökbálinti kő kellemes sárgás színű, Tárnokon, Bicskén fehéres, míg a közelmúltig működő biai (Biatorbágy) kőbányák barnás színezetű követ adtak, melyekből kerítések, lábazatok készültek.   Legnagyobb, még ma is működő Budapest környéki kőlelő helyünkön, Sóskúton kemény, de jól faragható mészkő lelhető fel, a környéken, de még Fejér megyében is a mai napig használják új épületek építésére. Sóskúti mészkőből épült a gellérthegyi Citadella, a budavári alagút homlokzata, a Királyi Vár, a Gresham-Palota és a Bazilika is. A budafoki és tétényi mészkövet a budai bérházak építéséhez használták fel. A Pátyon nyert durva mészkő volt az építőanyaga a Halászbástya összekötő folyosóinak, a szintén a Várban található Savoyai szobor talapzatának.   FOTÓGALÉRIA - Egykor volt főváros környéki durvamészkőbányák:      Sóskút, Kálváriahegy →      Diósdi kőfejtő →      Érd, Fundokliavölgy →      Kőbánya →      Törökbálint →      Budafok → FOTÓGALÉRIA - Építmények, épületek sóskúti mészkőből a főváros környékén → FOTÓGALÉRIA - Sóskúti bánya →

A sóskúti bánya régi bányafala A bánya napjainkban Szállításra váró falazókövek Sóskúti mészkőből épült ház (Martonvásár) A diósdi kőfejtő Kőbányai pince

Édesvízi mészkő   Budapest környékén nem csak falazásra, de díszítésre is igen alkalmas kövek bányászata folyik évszázadok, évezredek óta – s folyik ma is. Ezek közül elsőként meg kell említeni a kémiailag az előzőhöz hasonló összetételű, de más módon keletkezett kemény forrásvízi (édesvízi) mészkövet, a travertinót, melyet Budakalász és Üröm térségében fejtenek nagy mennyiségben.   A főváros környékén jó 3 millió évvel ezelőtt, a pliocén korban működtek először azok a források, melyekből a vízben oldott kaclciumhidrokarbonát (CaH2(CO3)2) a felszínre kerülve elveszítette széndioxid tartalmát, így visszamaradt a kalciumkarbonát, ami elcsapódott és megszilárdult. Részben ez a folyamat vezetett a Budai-hegység nevezetes barlangjainak a kialakulásához is. Ilyen mészkőpaplan védte meg a budai Várhegyet a lepusztulástól – igaz, ez jóval fiatalabb, pleisztocén korú, azaz kb. 300-400 ezer éves.   Az édesvízi mészkövet már az itt letelepült rómaiak is használták: Aquincum házai, építményei a forrásokból a vizet a polgárvárosba és a katonavárosba vezető aquaductus is ebből az anyagból épült. Oly annyira tartósak voltak, hogy az évszázadokkal később a Kárpát-medencében megjelenő népek, majd honfoglaló elődeink is a rómaiak által emelt építményeket használták erődül – tudjuk jól, hogy a nagy amfiteátrum, mely ma emeletes házak között terül el Óbudán, hosszú ideig védvárként szolgált.   A középkorban is kedvelt építőanyag volt, bár ekkor, s a későbbi évszázadokban – mivel nehezebben fejthető és munkálható meg, mint az előbb bemutatott durva mészkő – inkább csak a módosabbak építkezhettek belőle. De mivel jól bírja az időjárás viszontagságait, régebben és napjainkban is kedvelt építőanyagnak számít.   Simára csiszolva a márványhoz hasonló mintázatot mutat. Megszámlálhatatlan középületünk, lakóházunk faragott díszítésének, belső burkolatának alapanyag még a ma időkben is.   Természetesen a főváros körüli településeken is kedvelt építőanyag volt, számos falusi ház áll még ma is ezekből a kövekből. Budakalászi kőből készült a Hősök terén lévő emlékmű oszlopa, és a Kálvin-téri kút kőedénye.   FOTÓGALÉRIA - Budakalászi édesvízi mészkő bánya →

Homokkő   De ismert a főváros környékén más jellegű üledékes kő is, mely jó építőanyagnak számít már évszázadok óta: a homokkő. A budakalászi, borosjenői homokkő vasoxid tartalma miatt nem annyira időjárásálló, ám az ún. hárshegyi homokkő (mely az előbb felsorolt kőzeteknél sokkal-sokkal idősebb) igen kedvelt építőanyag volt. Ma Üröm térségben fejtik. Tartóssága abból ered, hogy a homokszemcsék közeit kovasav töltötte ki és ez megszilárdulva kemény kőzetté varázsolta.   Az eredetileg vöröses árnyalatú homokkő a levegőn – főleg a városi levegőn – megszürkül, de még így is mutatós, nem véletlen, hogy a száz, százhúsz éve épült épületek lábazataiban, faragványaiban a mai napig találkozhatunk vele.   A XIX-XX. század fordulóján a főváros környékén több mint egy tucatnyi bányában fejtették e követ. A bányatulajdonosok között megtaláljuk a Fővárost, magánszemélyeket, de gróf Tisza Istvánt vagy József főherceget is. Ez mutatja, milyen értékes nyersanyagnak számított valamikor a hárshegyi homokkő.

Márga   A Budai hegység különleges építőanyaga az a márga, melyet Üröm térségében fejtenek már hosszú idő óta, s még napjainkban is. A rómaiak a lemezes elválló kőanyaggal útjaikat burkolták, majd a reneszánsz korban házfalak, várfalak építésére használták. Az utóbbi időben falburkolatok kedvelt anyagává vált.

Andezit   De ismert a főváros környékén más jellegű üledékes kő is, mely jó építőanyagnak számít már évszázadok óta: a homokkő. Budapesttől kicsit távolabb, de mégis a vonzáskörzetében olyan kőbányák találhatók, melyek anyagát elsődlegesen nem házak építésére használják fel, ám mégis hosszú-hosszú idők óta fontos szerepet játszanak a főváros életében. Ez a Duna jobb oldalán, a Dunakanyarban fekvő Visegrádi-hegység andezitje.   De ismert a főváros környékén más jellegű üledékes kő is, mely jó építőanyagnak számít már évszázadok óta: a homokkő. A több mint másfél évszázada működő, és még ma is termelő dunabogdányi andezitbánya mellett még legalább egy tucatnyi helyen fejtették a kemény, tartós, de mégis jól megmunkálható vulkáni követ. Az 1840-es években megnyitott bánya anyagát korábban trachitnak nevezték, a XX. században lett andezit a neve.   De ismert a főváros környékén más jellegű üledékes kő is, mely jó építőanyagnak számít már évszázadok óta: a homokkő. A Csódi-hegyen a XIX-XX. század fordulóján kilenc (egyes adatok szerint) tíz bánya is működött, melyek neve még máig fennmaradt.   De ismert a főváros környékén más jellegű üledékes kő is, mely jó építőanyagnak számít már évszázadok óta: a homokkő. De nem csak bányászat folyt, hanem fel is dolgozták a követ: a helyi kővágók a bányától leválasztott területen kézi szerszámokkal hasították azt a kockakövet, amelyből Budapest, Esztergom, és még számos város utcái épültek.   De ismert a főváros környékén más jellegű üledékes kő is, mely jó építőanyagnak számít már évszázadok óta: a homokkő. Dunabogdány mellett más településen is voltak kisebb-nagyobb kőbányák. Érdemes megemlíteni, hogy a bogdányi kő tulajdonságai miatt télen nem volt hasítható – ezért télen a kővágók átvonultak a visegrádi Mátyás-hegyre, mert az ottani kő télen is megmunkálható volt.   De ismert a főváros környékén más jellegű üledékes kő is, mely jó építőanyagnak számít már évszázadok óta: a homokkő. A dunabogdányi követ a településen is felhasználták. Megmunkálatlan, szabálytalan darabjaikból a házak alapjai készültek – míg a falakat vályogból emelték az alapozásokat az árvízveszély és a gyakori tüzek miatt kőből rakták. A falu kőfaragói nagy mennyiségben dolgozták fel a bányából kikerült kődarabokat. nevezetesek voltak alkotásaikról. Szakrális tárgyak (keresztek, sírkövek, kálváriastációk), házak ajtóinak, ablakainak keretei, szemöldökei, kőpadok, és a népi gazdálkodáshoz szükséges tárgyak (itatók, kutak kávái, virágtartók, prések kőtálcái) kerültek ki kezük alól. Természetesen épületek falazatába is beépítették a követ, de mivel hidegnek, ridegnek tartották, inkább csak a gazdasági épületekhez használták fel őket.   FOTÓGALÉRIA - Dunabogdány, andezitbánya →