Szólni kell két olyan különleges építőkőfajtáról, melyek nem köthető egy-egy tájegységhez, melyeket ellenben igen sok helyen ismer a népi építőmesterség.

A „patakkő”

Hazánk minden vidékén, és a történelmi Magyarországon is használatos volt építési célra az a kőanyag, melyet kisebb-nagyobb patakok, folyók medrében lehetett találni. Az úgynevezett „patakkő” elsősorban alapozási célra szolgált, de készült belőle útburkolat, támfal is.

E kövek úgy alakultak ki, hogy a folyóvizek a magasabb hegyekből lesodrott köveket hosszú időn keresztül görgették magukkal, melyek aztán így lesimultak, legömbölyödtek. A puha kőfajták (mészkő, kalcit stb.) hamar elporladtak, ám a keményebb, ridegebb ásványi összetevőkkel rendelkezők ellenálltak a koptató hatásnak.  

Ennek megfelelően elsősorban a vulkáni eredetű, kiömlési kőzetek közül kerültek ki e nyersanyagok.  

A patakok, folyók a lassúbb szakaszokhoz érve lerakták e köveket, szinte kifogyhatatlan anyagnyerő helyet biztosítva a környék lakóinak.

A kisebb köveket alapokba helyezték el, nem ritkán csak egyszerűen beszórva a kiásott alapárokba őket.

A nagyobb kövek a falakba is bekerültek, bár a lesimult felületű darabok – a víz igen gyakran tükörsimára csiszolta a köveket – nem voltak ideális építőanyagok. Ezért ezeket inkább a falak belsejébe, kitöltőanyagként használták.

Az igazán nagy darabokat (melyek néha akár egy fél asztal méretűek is lehettek) különleges módon használták – elsősorban a hegyvidékeken, például Erdélyben. E nagy darabokat helyezték a gerendavázas, boronafalas épületek talpgerendái alá, ezek voltak az „alaptömbök”. Először is a helyükre szállították őket; a leendő épület sarkain, a falak csatlakozásánál – ahol koncentrált terhelés alakult ki – az alattuk található talajt kimélyítették, és ebbe a fészekbe helyezték a nagydarab köveket. Ezután épült meg a favázas vagy boronaház, a kövek szilárdan tartották az épületet.

Két nagy előnye volt ennek a megoldásnak: ha szükség volt az épület áthelyezésére, magukat az alapköveket is fel lehetett szedni és arrébb lehetett vinni – a másik pedig, hogy a köveken pihenő gerendaszerkezetek nem érintkeztek a talajjal és így kevésbé korhadtak, mentek tönkre.  

A patakkőnek a népi építőmesterségben számos neve van: nevezik „békakőnek”, „békasókőnek”, „vizikőnek”, „varancskőnek” is

Réti mészkő

A Duna–Tisza közén számos helyen régóta fejtik az úgynevezett réti mészkövet, amit a nép darázskőnek is nevez. Ez a kőzet a holocén korban úgy keletkezett, hogy a csapadékvizek és a növényzet által kiválasztott humuszsavak kioldották a talaj mésztartalmát, majd miután a sekély mélységű vizek, tavak elpárologtak, belőlük mészkő – egyes geológusok véleménye szerint dolomit – vált ki. A folyamat nagyjából 15-20 ezer évet vett igénybe, ahol ilyen mészkövet rejt a talaj, régebben minden bizonnyal tó terült el. Erre a mészkőre a legújabb korban termőtalaj rakódott.

A réti mészkövet a XI. század óta templomok alapozásához, építéséhez, később középületekhez és a népi építészetben is használták. Kevésbé kemény és időálló, mint a hegyvidéki mészkő, ezért kőfaragványok készítésére nem igazán alkalmas.

Két helyen is nevezetes bányái voltak e kőnek: az egyik az Orgovány település belterületétől mintegy 1 km–re, a településre bevezető műút mellett található. Az innen kikerülő kő jelentős részét Kecskemét és Kiskunfélegyháza középületeinek alapozásához használták.

A másik nevezetes réti mészkő lelőhely Csólyospálos határában található: a világviszonylatban is jelentős természeti értéket képviselő csólyospálosi feltárásban fellelhető réti mészkő kézi erővel is könnyen megmunkálható. A „darázskőnek” nevet darázsfészekre emlékeztető, barnás lyukacsos szerkezetéről kapta.

Réti mészkőből épült az ópusztaszeri Kápolna-erdei plébániatemplom valamikor a XII-XIII. században.

Réti mészkövet az Alföld más vidékén is fejtettek, például Tiszakécskén, Nyársapátiban, Sándorfalván.