A Bükk

Az Északi-középhegység legnagyobb kiterjedésű tagja több, különböző célra használatos építési alapanyagot is szolgáltat, szolgáltatott a környék lakóinak.

A hegység fő alkotótömegét adó mészkövet évszázadok óta hasznosítják az itt lakók: ritkán közvetlenül építőkőnek, annál inkább további feldolgozás alapanyagául: nevezetesen a elsőként mészégetés, majd később a cementgyártás alapanyagaként.

Ez utóbbi részleteiről most itt nem szólnék.

A Bükk vidékén, elsősorban a déli peremén a vulkáni működés következtében lerakódott tufa évszázadok óta – és még ma is – a lakóházak egyik legfontosabb építőanyaga.

De itt, a Bükkben működtek hazánk kevés agyagpala (tetőfedő pala) bányája is, és bár nem hosszú ideig termelték ki bennük ezt a különleges építőanyagot, mindenképpen szólni kell róluk.

A mészkő, mészégetés

A Bükk fő tömegét adó mészkövet már évszázadok óta használta és használja az itt lakó ember építési céljaira.

Igaz, ritkán közvetlen módon, azaz falba építve – annál inkább segédanyagként feldolgozva.

A bükki mészégető iparról már a középkortól vannak feljegyzések. Egészen napjainkig égnek még a boksák az erdők mélyén, készítik a hozzáértő emberek a természetes,és számos célra felhasználható égetett meszet.

A mészégetés tudománya apáról fiúra szállt, sok emberöltőre visszanyúló hagyományokkal rendelkező családok foglalkoznak még ma is e tevékenységgel.

A Bükki településeken családok tucatjai éltek meg a mészégetésből, történetüket, az égetés módozatait számosan tanulmányozták, dokumentálták már. Ezek összefoglalását itt olvashatjuk.

Az agyagpala, tetőfedő pala

Hazánkban – részben a lelőhelyek kis száma, részben az anyag költséges volta miatt – nemigen terjedt el a máshol oly kedvelt természetes tetőfedő anyag, a pala használata.

Az agyagpala majd’ minden hegységünkben megtalálható, de olyan minőségben és mennyiségben amelyet bányászni lett volna érdemes, csak a Pozsony melletti Máriavölgyben és a Bükkben található Kisgyőrben, Bükkzsércen, Nagyvisnyón, Felsőtárkányon fedeztek fel a hozzáértő emberek.

Az első palabányát több mint 225 éve, 1788-ban nyitotta meg az egri érsekségi uradalom Bükkzsércen. A következő évtizedben aztán Kisgyőr, Felsőtárkány és Nagyvisnyó települések közelében is találtak tetőfedő célra alkalmas agyagpalát, és ezeken a helyeken is megkezdték fejtését.

A mintegy fél tucatnyi bánya a XIX. század folyamán kisebb-nagyobb megszakításokkal működött, és még az 1910-es, 1920-as években is fejtették és dolgozták fel ezt az anyagot.

(A Bükkben nyert pala nem csak építési célokat szolgált: a XVIII: század második felétől az iskolákban az agyagpalából hasított tábla váltotta fel a viasszal, ónnal bevont írótáblát, és szolgálta egészen az 1930-as évekig az írást tanuló gyermekeket. De még a tudósok is palatáblát használtak munkájukhoz addig, amíg a papírgyártás olyan fejlődést el nem ért, hogy már olcsón hozzá lehetett jutni a jegyzetelésre alkalmas papírhoz. Hazánkban elsősorban a Máriavölgyből kikerült palatáblák voltak elterjedve, itt az 1860-as években naponta 4-5000darab (!) irkatábla készült. A Bükkben Kisgyőrben készítettek írótáblát palából, minden valószínűség szerint ez volt az első olyan hazai település is, ahol ezt az eszközt használták.)

Az agyagpala bányászatáról, feldolgozásáról, a tetőfedő és iskolai palatábla történetéről Hála Józsefnek a 2006-ban megjelent érdekes tanulmányában olvashatunk részletesen (MTA Néprajzi Kutató Intézet „Életmód és tradíció” 8. kötet)

A riolittufa

Magyarország legnagyobb területű, építési célra alkalmas követ adó vidéke az Egertől Miskolcig húzódó Bükk-alja tömbje – ahol tucatnál több településen éltek meg az emberek a kőbányászat ősi foglalkozásából. Bár a Bükk elsősorban mészkőhegységként ismert, az egykor itt működő vulkánok százainak köszönhető az, hogy az ember jó minőségű, viszonylag könnyen kitermelhető és jól felhasználható követ fejthetett.

A Bükk hegység fő alkotó tömege az a tengeri élőlények mészvázából lerakódott mészkő, melynek kialakulása nagyjából 300 millió évvel ezelőtt kezdődött meg.

A földtörténet az ezt követő, nagyjából 250 millió évvel ezelőtt kezdődött és 180 millió éven át tartó időszakot „középkornak” (mezozoikum) nevezi, mely három részre osztható: a triász, a jura, és végül a kréta kor. A Bükk hegységet alkotó mészkőtömeg a triász idején kezd véglegesen kialakulni változatos formában és összetételben.

A több mint 3500 méter vastag bükki mészkőtömbben találhatunk igen idős szürke mészkövet, növénymaradványokkal tarkított fiatalabb tömböket, a fennsík egyes részein (Kis –fennsík, Berva bérc) tiszta fehér mészkövet, de dolomitot (Felsőtárkány) is.

A mészkő települése az évmilliók alatt nem volt egyenletes.

Az építőkövek kialakulásának szempontjából fontosabb volt azonban egy másik földtani jelenség.

Már a mezozoikumban is gyakori esemény volt a vulkáni tevékenység területünkön (jelen esetben a „gyakoriság” évmilliókban mérhető). A köztudat a Bükk hegységet – a két szomszédtól, a Mátrától és a Zempléni hegységtől eltérően – nem úgy ismeri, mint amelyet vulkáni működések alakítottak. Nagyjából ez igaz is, ám vannak olyan területek melyek tulajdonságait mégiscsak befolyásolták e folyamatok. A legjelentősebb ilyen terület a hegység déli lejtője, az úgynevezett Bükk-alja vidéke.

A 10-20 millió évvel ezelőtti miocénben a tenger mélyén újra vulkánok kezdték meg működésüket. De ezek a vulkánok nem a máshonnan jól ismert kemény kiömlési kőzeteket ontották magukból, mint a Balaton-felvidéki tűzhányók vagy a Zemplén vulkánsora. Ezeknél jóval finomabb, ám igen vastag kőzettel – vagy inkább porral –, az úgynevezett riolittufával terítették be a tenger fenekét. A nagy nyomás hatására a por „cementálódott”, szilárd – ám jól megmunkálható, faragható – kőzetté állt össze.

Ez a riolittufa – és testvérei a dácittufa, riodácittufa – alkotja a nagyjából a Tarna völgyétől Miskolcig nyúló Bükk-alja vidékének felső rétegeit. Ezen terem a méltán világhírű egri bor, ebben vájták eleink a borok tárolására szolgáló pincéiket – és barlanglakásaikat.

Nagyjából 8-10 millió évvel ezelőtt a tenger visszahúzódott, azóta nem is jelent meg e tájon.

A vulkáni tufa rétegre további kőzetek rakódtak, néhol kova itatta át a puha anyagot. Azok a tömbök, melyekben ez a folyamat játszódott le az időjárás koptató hatásának jobban ellenálltak, mint a környezetükben lévő kőzetek – így alakultak ki a Cserépfalu, Szomolya, Sirok határában megcsodálható kaptárkövek. A kaptárkövek – geológiai és néprajzi érdekességükön túl arra is alkalmasak, hogy megfigyelhessük rajtuk, milyen magas is volt az őket magukba foglaló riolit réteg vastagsága.

Cserépváralja határában, a Mangó-tetőnek nevezett magaslaton található az egyik legmagasabb kaptárkő: nagyjából 12-13 méter magas, szabályos kúp formájú. 25 fülkét számolhatunk meg palástján, melyek valamikor szakrális vagy gazdasági célt szolgáltak.

Az elmúlt 3-4 millió évben a Bükk mészkőtömege a tektonikus mozgások következtében kiemelkedett környezetéből. Így alakult ki a Bükk fennsíkja, mely 900 méter fölé nyúló magaslataival hazánk legnagyobb átlagmagasságú hegyvonulata.

A központi Bükköt 500-600 méteres alacsonyabb perem veszi körül, mely nagyjából 3 millió éves. A lépcsősen egymás mögött sorakozó fennsíkok a 250-300 méterrel alattuk fekvő falvak fölé, mint színpadi drapéria emelkednek, a szem számára áthatolhatatlan díszletként.

Az alacsonyabban fekvő teraszok kialakulását is tektonikai mozgások idézték elő, de már szerepet kaptak más felszínképző erők is. A mészkőtömeg fölött letelepedett puhább anyag a víz, a szél hatására egyre kopott, patakmedrek, völgyek alakultak ki benne. A folyamat végén – alig néhány százezer évvel ezelőtt – az alapkőzetekre termőföld, talaj rakódott, majd növényzet települt.

A jól faragható, bányászható foglaló riolittufa közepes szilárdságú kőzet. A hőt jól szigeteli, ennek tudható be, hogy a belőle épített házak „télen melegek, nyáron jó hűvösek – akár egy ölnyi gallyal is melegen lehetett tartani űket…”.

A szomolyai – azóta műemlékké nyilvánított – Toldy u. 28-30 sz. alatti barlanglakás felújításakor végzett kőzetmechanikai vizsgálatok szerint a riolittufából készült építőkövek nyomószilárdsága száraz, nem mállott állapotban 3,94 és 7,09 Mpa között változik, azaz egy átlagos épületbe építve állékony, tartós falazatot alkot.

Húzószilárdságuk ennek töredéke, mindössze 0,563 Mpa. Ez azt jelenti, hogy – mint általában a természetes építőkövek – a riolittufa sem alkalmas nagy távolságok áthidalására.

A riolittufa természetes állapotában jó vízzárósági tulajdonságokkal is rendelkezik. A már idézett szomolyai vizsgálatok szerint a szálban álló, mélyebben elhelyezkedő tufatömbök szivárgási tényezője 6,15 – 9,20 x 10^-7 (a finomabb szemcsézetű tufánál 5,06 x 10^-8 ) méter/sec – azaz a víz igen lassan szivárog keresztül rajtuk.

Az ismétlődő fagyási ciklusok miatt a külszín közelében található 5-10 centis, jobbára mállott réteg szivárgási tényezője rosszabb (10^-3 – 10^-4 m/sec).

Az elmúlt évszázadokban az általunk vizsgált terület több mint harminc településén ötven felett volt a kőbányák száma. Közülük számos még ma is üzemel. Míg a Mátra vidékén a keményebb vulkáni köveket (bazalt, andezit) bányászták, a Bükk lábainál mind a keményebb szerkezetű kőzeteket, mind a puhább tufakövet szívesen fejtették. Ez utóbbiból falazókő készült, a keményebb kövekből pedig faragott díszítőkövek, sírkövek, útszéli keresztek – továbbá az épületek ablak-, ajtókeretei.

A XV-XVI. században a hadászati szempontból oly fontos egri vár védőműveinek építése során a város közvetlen közelében lévő bányákat kimerítették. A török kiűzése után az újjáépítés, de főként a püspöki székhely méltó kiépítése nagy mennyiségű építőkövet igényelt.

A korábban váci, majd egri püspök, Eszterházy Károly (1723-1799) korának egyik legjelentősebb építtetője (ma úgy neveznénk, beruházója, inventora) volt.

A püspöki építkezések erősen hatottak az alacsonyabb rangúak építészetére is. Az egri belváros barokk újjáépítése, a környék földesurainak kúriái, kastélyai mind-mind a nagyúri mintákat követték.

Eszterházy a kor legkiválóbb szakembereit alkalmazta, megbízásából dolgozik Egerben Fellner Jakab, és – pápai uradalma munkáinak befejeztével – az Adami család tagjait is Egerbe rendeli. Ez az az Adami család, melynek első tagja az 1760-as években Süttőn telepszik le, az ottani bányákat béreli, és szinte az egész középső országrészt ellátja jó minőségű, márványszerű kővel.

(Carlo Adami a kor munkával legjobban ellátott kőfaragó mestere, saját kőbányákat és műhelyeket üzemeltet. Száznál több épülete, szobra, emlékműve közül is legismertebb alkotása egy viszonylag kis méretű szobor: a budai várban található Pallas Athene szobor.)

Sorra nyílnak meg a környék településein az építőkő fejtésére alkalmas bányák. A nagyúri építkezéseken nyert tapasztalatokra támaszkodva a népi építészetben is megjelenik, majd elterjed az építőkő használata. Míg Sirokon a bányából kikerült idomítatlan (nyers formában hagyott) köveket használják, a demjéni, bogácsi, noszvaji bányákból már tégla formájúra faragott, építésre kiválóan alkalmas kövek kerülnek ki.

E bányák nem a ma ismert nagyüzemi módszerekkel dolgoznak, néhány fős, egy-két tucat munkásuk éppen elegendő az igények kielégítésére.

Egyes helyeken szakosodnak a kőfaragók, még ma is láthatók a demjéni eredetű kapu- és ablakkeretek, a siroki tornácoszlopok a környező települések megmaradt régi épületein.

A kőépítkezés annyira elterjedtté válik, hogy a környéken fekvő falvak jelentős részében a házak 80-90 %-a már kőből épül – sőt 1910-ben négy településen (Ostoros, Bogács, Szomolya, Cserépfalu) nem is található már más, csak kőfalú ház. (forrás: Statisztikai Közlemények 96.k.1935.)

A kőfaragók egész nemzedéke él meg a természet adta nyersanyagból, köveiket a környező települések mellett nagy távolságokra is elfuvarozzák a szekeresek. A Tisza mentén számos olyan ház áll ma is, mely a hevesi kőbányák anyagából épült ebben a korban.

Nem csak egyszerű építőkövek kerülnek ki a bányákból, egyes falvak népei szakosodnak a különféle faragott kő előállítására. A demjéni kőfaragók teljes ablakkereteket készítenek, Sirokon a tornácnak való oszlopok specialistái működnek. Ők készítik például a parádfürdői Cifra istálló faragványait Károlyi gróf megrendelésére.

A bükk-alji kőfaragók az egész országban ismertek és elismertek voltak. Dolgoztak Miskolcon, Egerben, többen közülük részt vettek a fővárosi nagy építkezésekben. Feljegyzések vannak arról, hogy a Mátyás templom, a Halászbástya háború utáni újjáépítésében szomolyai kőfaragók is részt vettek. De távolabbra is elkerültek: a két háború közötti időszakban a Vas megyei Celldömölk melletti Ság-hegyen működő kőbányában is dolgoztak bükk-alji kővágók.

A bányák legtöbbje az államosításig a faluközösségek tulajdona volt, melyeket árverés útján adták bérbe. Egy-egy bérlő 10-15 méter homlokot fejthetett, ezeket mészcsíkokkal jelölték ki. A bérletet pénzben, terményben lehetett kifizetni. A bérleti időszak általában 3 évre szólt. Ennek kettős oka volt: ennél rövidebb idő alatt nem lehetett tisztességesen – azaz a rablógazdálkodást elkerülve – kitermelni a követ, másrészt a bányászható kő fölött található termőföld leszedése nem ritkán több hónapot, esetleg fél évet is igénybe vett.

Nem csak helybéliek béreltek bányát, hanem a környék nagyobb építőipari vállalkozásai, vagy a tehetősebb kőfaragó iparosok is. Ők természetesen bérmunkásokat, napszámosokat foglalkoztattak.

A magántulajdonú bányákban sokszor maga a tulajdonos fejtette a követ, így neki maradt meg a nyereség, nem kellett bérleti díjat fizetnie.

A Bükk-alján összesen 18 olyan település ismert, melyben egykor a riolittufát bányászták – közülük néhányban még ma sem ismeretlen ez a tevékenység.