Budapest és környéke

Bár naponta találkozhatunk velük, családok százai, ezrei élnek a belőlük épült házakban, mégis kevésbé ismert hazánkban, hogy a fővárosában és közvetlen környezetében léteztek egykor a legjelentősebb hazai építőkő bányák.

A földtörténeti harmadkor közepén, a felső miocénnek nevezett korban a Kárpát-medence e vidékén tenger hullámzott, mely sekélyebb volt, mint a régebbi korok tengerei. A Budai hegység akkori elődjét már nem is lepte el – ám a mai Budafok, Érd, Tétény térségét azonban még víz borította. Ebben rakódott le a szürkésfehér színű úgynevezett „lajta”-mészkő, mely könnyen faragható, jól bányászható építőanyagként ismerünk. A pesti oldalon Kőbánya mélyebb részei, a budai oldalon Sóskút kőbányái ennek köszönhetik létüket.

Hosszú évmilliók alatt a tenger visszahúzódott a Földközi-tenger irányába, és maradványai a dél-orosz síkság beltengerével összefüggő hatalmas tóvá, nagyjából azzal azonos tulajdonságokkal rendelkező tengerré alakultak. Ennek sótartalma – a belé ömlő folyók által szállított édesvíztől – felhígult, csökkent.

A mai főváros határától délre húzódó beltenger – mely az orosz Szarmáciai-síkságról a „Szarmata-tenger” elnevezést kapta – újabb vastag mészkőrétegek szülőhelyévé vált. A szép mintázatú, fehéres-sárgás színű szarmata mészkő alkotja a Tétényi fennsík fő tömegét. 5-6 méteres vastagságban találkozhatunk a csigahéj és kagylómaradványokkal gazdagon díszített kővel Érd, Diósd, Biatorbágy térségében, de még ennél is vastagabbak a Budafok belterületén lerakódott rétegei.

Ugyanilyen kő fedi a felszínt Kőbánya ma már teljesen beépített gyártelepei alatt is.

A sekély, már viszonylag alacsony sótartalmú beltengerben tömegével éltek a Cerithium nevű csigák, a kőzet ezekről kapta „cerithiumos” mészkő elnevezését.

Szabó József, a XIX. században élt neves geológusunk így szól e kőzet hasznáról 1893-ban:

„A felső-mioczén vagy szarmata emeletet Budapest környékén az a szemcsés mész alkotja, melyet Kőbányán s Promontoron fejtenek s építésre használnak. E két helyen a nagyszerű pinczék is e durva mészkőbe vannak vágva… Nevezetes e rétegekről, hogy nyugatra a magyarországi és bécsi medenczétől, tehát túl az Alpesen, vagy északra tőlünk nem fordulnak elő…

Budapestnek épületei és kőfaragó anyaga legnagyobbrészt a cerithium-mész. Kőbánya, Promontor, Kis-Tétény, és Sóskút bányái évenként tetemes mennyiségét szolgáltatják egy oly kőnek, melynél jobbat aligha kívánhatni. Elbánni vele könnyű, nemcsak faragható, hanem fűrészelhető is; a légbeliek hatásának erélyesen ellenáll, sőt, azon tulajdonsággal bír, hogy a bányából kivéve szilárdsága a légen növekszik. Hogy a falazáson kívül mennyire alkalmas kőfaragásra, sőt a szobrászati művekre, a Lánczhíd, a Margit műfaragványai az alagut homlokzata, az akadémia palotája stb. bizonyítják.”

A miocén kor lezárultával, a pliocénban, majd a földtörténeti negyedkorban megkezdődött a főváros környéke mai képének kialakulása. Ekkor már a felszín közeli, és a légköri folyamatok (vízfolyások, szél, csapadék) is szerepet játszottak a felszín alakulásában.

A főváros déli-délnyugati határának táját több kisebb egységre oszthatjuk (Tétényi-fennsík, Budaörsi és Zsámbéki medence, Sóskúti-fennsík), de mind geológiai jellemzőik, mind az emberi történelemben játszott szerepük egymáshoz kapcsolja őket.

Ez a vidék, a budai hegyek lábánál elterülő alacsonyabb dombság és az azt határoló Duna-part ősidők óta lakott volt. Számtalan nyomát, feltárási helyét ismerjük az őskori ember megtelepedésének ezen a vidéken - egyről mindenképpen érdemes szólni pár mondatban.

Érd határában, a Duna irányába lefutó Fundoklia-völgy lösszel fedett szarmata mészkő szurdokában az 1960-as években találták meg azt az ősemberi telephelyet, mely több tízezer, őseink által vadászott egykori állat csontjait rejti. A tudósok vizsgálatai szerint nem kevesebb, mint 15000 éven keresztül ide az ősember a vadat elejteni és feldolgozni. Minden valószínűség szerint az állatok vonulási útvonala húzódhatott erre, és eleink ismeretében voltak e fontos tudásnak. Ezért tudtak olyan nagy számban és hosszú időn keresztül éppen zsákmányt ejteni a környéken.

A fennsík völgyeiben az ember nem csak jó szálláshelyeket talált, de a zsákmány is biztosított. A Budakeszi-Zsámbék környéki erdők már a középkorban is a király vadászterületei voltak, de ugyanilyenek léteztek Érd, Diósd mai területén is. Ez utóbbiakból sajnos már nem maradt semmi a parcellázások, beépítések révén.

De ne ugorjunk ekkorát: a római kor is itt hagyta névjegyét e tájon.

A dunai limes egyik legfontosabb őrhelye volt az egykori Campona tábora.

A barbároktól elválasztó Danubius folyó mentén a rómaiak napi járásra telepítették erődjeiket, melyekben a katonaságot elszállásolták. A minden valószínűség szerint még a Kr. utáni V. században is lakott település házai, az erődítmények védőbástyái egyértelműen a helyben bányászott kőanyagból épültek.

A mai Budafok térségét szoros kapcsolat fűzte a mögötte húzódó területekhez. A Zsámbéki-medence, a sóskúti fennsík lakói itt érték el a Duna vonalát, már az ókorban is itt kapcsolódtak össze a völgyek mentén a Dunára lefutó utak.

A török megszállás szinte majdnem teljesen pusztává tette a vidéket. Azok a falvak, melyekben még maradt élet a százötven éves török uralom idején, az 1680-as években épp az ország töröktől való visszafoglalását nem élték túl – a felvonuló vegyes nemzetiségű seregek szinte letarolták, a földdel egyenlővé tették őket.

Egy 1690-ben végzett felmérés során az akkori Pest-Pilis-Solt vármegyében – mely akkor az Alföldön magába foglalta a ma már Bács-Kiskun székhelyének számító Kecskemétet, a Duna mentén pedig Visegrádtól egészen Bajáig nyúlt – összesen 85 lakott települést tudtak számba venni.

A főváros környékén alig egy-két magyar falu marad (Tök, Páty, Tinnye, Bia), a többit német földről érkezett telepesek élesztik újjá. Budakeszi, Budaörs, Diósd, Budafok egy másik, már újkori dúlás – a második világháború – végéig jelentős német, sváb nemzetiséggel rendelkező településsé fejlődik.

És e lakók is szinte azonnal felfrissítik eleik fontos gazdasági tevékenységét – újra ültetik a szőlőket, újabb és újabb kőfejtőhelyeket nyitnak.

Budaörs, Sóskút, Biatorbágy, Érd, Diósd, és nem utolsó sorban a Duna mellett húzódó Budafok-Tétény település-együttese az építőkövek bányászatára alkalmas helyek tucatjait százait rejti.

Részletes felsorolásuk helyett csak egy-két fotót szeretnék megmutatni arról a diósdi kőfejtőről, mely formájában, kialakításában a nevezetes fertőrákosi kőfejtőre hasonlít – ám az érdeklődők számára annál többet is mutat. Itt ugyanis még láthatjuk a kőfejtés folyamatának maradványait, azt, hogy hogyan is vágták, fejtették ki az építkezésre alkalmas idomköveket.

Érdemes ellátogatni e helyre, kevesen tudják, hogy a Főváros közelében is található ilyen nagyszerű bányászati emlékhely.

De a szarmata mészkőbe rejtett pincékkel találkozhatunk a pesti oldalon, Kőbányán is: a mai Óhegy, Újhegy környékén a XIX. század közepéig jelentős szőlőtáblák voltak.

A kőbányászat során kialakult vágatok nem maradnak kihasználatlanul: a járatokba, üregekbe pincészetek települnek, a Buda környéki szőlő feldolgozása, érlelése folyik bennük. Vagy éppen hajlékot alakít ki bennük az ember, mint ahogy ezt a budafoki barlanglakások százai bizonyítják.

Ezt a folyamatot csak időlegesen akasztja meg az 1860-as években kitört filoxéra járvány. A nyugatabbra eső településeken – Tök, Páty stb. – maga a szőlőtermesztés éled újra, Budafokon, Tétényben azonban – a kitűnő természetföldrajzi adottságoknak és a gazdasági kényszereknek köszönhetően – a bortárolás, a borkereskedelem fejlődik napjainkig vezető gazdasági ágazattá. Ekkor már pincék százai húzódnak a dél-budai városrész alatt, majd’ 100 kilométeres hosszban.

E folyamatot erősíti az egyre épülő Főváros kőéhsége: bérpaloták és közintézmények százai épülnek a Budafokon, Kőbányán nyert építőkőből.

A mészkövet az eredetileg szabad, nagyjából vízszintes platófelületen – ahogy arról már írtunk – hosszú időn keresztül úgy fejtették, hogy nagy méretű mélyedéseket vájtak, és az ezekből kialakult mélyudvarok oldalfalából nyíltak a barlanglakások, pincék.

Fontos szerepet játszott a bányák létrejöttében – és egész Budafok fejlődésében –, hogy a XIX. század végén nagy tömegben jelennek meg az olcsó munkaerőt adó kétkezi munkások, nincstelenek, kik a közeli fővárosban és a régen Promontornak, majd Budafoknak nevezett településen életre kelő iparban kerestek megélhetést. Az első igazán ipari üzemnek nevezhető létesítmények éppen a kőbányák voltak e vidéken. 1880-ra a városrész lakossága megtízszereződött az egy évszázaddal korábbihoz képest.

A kőbányai bányákban a budafokihoz hasonló módon végezték a fejtést: széles, mély aknákat vágtak a kőbe. A kiásott üregek a pincészeteket vonzották – Kőbányán egyébként is nagy hagyománya volt a szőlészetnek. A XIX. század hatvanas évéig Kőbánya jelentős része még szőlőföld volt, amint egy 1830-as térkép is mutatja. A szőlőtermesztés – noha sok fontos személy felszólat érdekében – a 60-as évek nagy ipartelepítéseinek hatására megszűnt a mai X. kerületben. Pedig még a gyengébb években is 20.000 akó bor termett a kőbányai szőlőkben. Ma már csak az Óhegy-Újhegyi „csőszkunyhó” őrzi ennek emlékét.

Eközben a város környéki kisebb településeken több ízben megsemmisültek, majd újra életre keltek a kőbányák. Szinte minden Buda környéki településnek megvolt a maga kőbányája: Diósdon, Érden, Bián, Sóskúton ugyanolyan nagy intenzitással bányászták a lajtamészkövet és a cerithiumos követ, mint Budafokon. Elsősorban Sóskút emelkedik ki közülük, ahonnan még napjainkban is kerül ki építőkő, de Diósdról is óriási mennyiségű követ szállítottak el a főváros építkezéseihez még a XX. század elején.

A kisebb falvakban – mint a már említett Bián, Érden, vagy Törökbálinton– a helyi felhasználás volt jelentős, hisz ezeken a helyeken is ugyanolyan jó minőségű követ lehetett bányászni, mint az előbbi helyeken.

Budapest környékén több, más jellegű, és igen jól használható épületkövet, építőkövet is bányásztak, bányásznak. Ezek közül elsőként meg kell említeni a kémiailag az előzőhöz hasonló összetételű, de más módon keletkezett kemény forrásvízi (édesvízi) mészkövet, a travertinót, ismertebb nevén a budakalászi mészkövet.

Az édesvízi mészkő nem elhalt állatok mészvázából keletkezik, hanem olyan melegvizű források által, melynek vize sok oldott meszet tartalmaz.

Azért írtam, hogy „keletkezik”, mert e folyamat – igaz, nem a főváros környékén, hanem az Északi-középhegységben – még a mai nap is megfigyelhető.

Miskolc-Tapolca barlangfürdőjében, vagy az egerszalóki melegvizes fürdő környezetében napjainkban is évente több centiméteres sárgásfehéres, igen kemény, ugyanakkor jól faragható mészkő keletkezik az ilyen forrásokból.

A főváros környékén jó 3 millió évvel ezelőtt, a pliocén korban működtek először e források.

A forró vízben oldott kaclciumhidrokarbonát (CaH2(CO3)2) a felszínre kerülve elveszítette széndioxid tartalmát, így visszamaradt a kalciumkarbonát, ami elcsapódott és megszilárdult.

Részben ez a folyamat vezetett a Budai-hegység nevezetes barlangjainak a kialakulásához is.

Ilyen mészkőpaplan védte meg a budai Várhegyet a lepusztulástól – igaz, ez jóval fiatalabb, pleisztocén korú, azaz kb. 300-400 ezer éves.

A pliocén édesvízi mészköveket ezer tonna számra fejtették már évszázadok óta az emberek Budakalász, Üröm térségben. Ismert, hogy Aquincumban is e kövekből emelték épületeiket a rómaiak, de édesvízi mészkőből készültek a Halászbástya vagy a Mátyás templom faragványai is.

A kemény travertin néha márványszerű mintázatot mutatott, ezért gyakori díszítőkő. Simára csiszolva valóban a márványhoz hasonló volt ezért a 30-as években a bérházak díszítésére, burkolására is használták.

Természetesen a főváros körüli településeken is kedvelt építőanyag volt, számos falusi ház áll még ma is ezekből a kövekből.

A régi mesterek jól ismerték a környéken található mészkövek tulajdonságait, ennek megfelelően a népi építészetben más és más célra használták őket. Az akár csiszolható és fagyállónak mondható budakalászi követ tagozatok, szobrok készítésére is felhasználták, míg például a budafoki (promontori) lyukacsos szarmata mészkőből házak falai készültek – és lehetőleg vakolták is. Ugyanígy használták fel a kőbányai, fagyra érzékeny, de kemény, szilárd mészkövet.

Zsámbékon és Érden finom szemcsézettségű kő került, jellemzőjük a sok csiga és kagyló lenyomat. A törökbálinti kő kellemes sárgás színű, Tárnokon, Bicskén fehéres, míg a közelmúltig működő biai (Biatorbágy) kőbányák barnás színezetű követ adtak, melyekből kerítések, lábazatok készültek.

Legnagyobb, még ma is működő Budapest környéki kőlelő helyünkön, Sóskúton kemény, de jól faragható mészkő lelhető fel, a környék házainak jelentős része ebből épült.

De ismert a főváros környékén más jellegű üledékes kő is, mely jó építőanyagnak számít már évszázadok óta: a homokkő.

A kalászi, borosjenői homokkő vasoxid tartalma miatt nem annyira időjárásálló, ám az ún. hárshegyi homokkő (mely az előbb felsorolt kőzeteknél sokkal-sokkal idősebb) igen kedvelt építőanyag volt. Szemcsés, igen kemény és tartós, az időjárásnak ellenáll.

Az oligocén középső időszakában – azaz nagyjából 30-35 millió évvel ezelőtt – keletkezett kő régóta kedvelt építőanyag. Tartóssága abból ered, hogy a homokszemcsék közeit kovasav töltötte ki és ez megszilárdulva kemény kőzetté varázsolta.

Az eredetileg vöröses árnyalatú homokkő a levegőn – főleg a városi levegőn – megszürkül, de még így is jól mutat, nem véletlen, hogy a száz, százhúsz éve épült épületek lábazataiban, faragványaiban a mai napig találkozhatunk vele.

A XIX-XX. század fordulóján a főváros környékén 14 bányában fejtették e követ. A bányatulajdonosok között megtaláljuk a Fővárost, magánszemélyeket, de gróf Tisza Istvánt vagy József főherceget is. Ez mutatja, milyen értékes nyersanyagnak számított valamikor a hárshegyi homokkő.