A magyarországi kőépítkezés kezdete a rómaiak idejére vezethető vissza, de feltételezhető, hogy már az előttük itt élő kelták, boi-ok, eraviscusok is a helyben fejtett köveket használták fontosabb építkezéseikhez.

 

Az Itáliából a fél világot meghódító latinok a katonai megszállást követően azonnal neki kezdtek telepeik, városaik létrehozásához. Elsőként katonai célú építmények készültek – melyek gyakran csak föld-, faépítmények voltak – de a megszállás stabilizálása után hamar maradandóbb anyagú épületek is megszülettek (lakóépületek, kereskedelmi és igazgatási, termelési célokat szolgáló építmények).

 

Bár a rómaiak jól ismerték és alkalmazták az égetett téglát, abban az időben a téglaépítés nem volt olyan elterjedt, mint jó 1500 évvel később. Az emberi munka viszonylagos olcsóssága, a több évszázados építészeti, építési gyakorlat (melyet jórészt az anyaországból idekerült szakemberek hoztak magukkal) eleve a kövek felhasználását helyezte előtérbe. Sérülékenyebb anyagból, földből, fából csak a szegény néprétegek építkeztek.

 

Napjainkban számtalan emlék tanúsítja, hogy a rómaiak milyen fejlett építési technikával rendelkeztek.

Már ismerték a falazatok szerkesztési módjait, a nyílásáthidalások, boltívek kialakításának szempontjait, és természetesen fejlett szépérzékükkel a kövek díszes, mutatós elhelyezése sem okozott gondot számukra.

Balácán, Aquincumban, Savariában kőépületek százai álltak, de a kisebb települések, sőt a Balaton-felvidékre oly jellemző római villaépületek is mind-mind kőből épültek.

A rómaiak más építményeikben is köveket alkalmaztak: a római kori utak, vízvezetékek, Sopron, az egykori Scarbantia ma is álló városfalai bizonyítják, hogy a városok, települések működtetéséhez elengedhetetlen (s számomra olya kedves) mérnöki építmények építésekor is ezt a tartós anyagot használták.

 

 

A római kori vidéki – azaz a köznépinek nevezhető – építészet, építkezés számos maradványa lelhető fel hazánkban. A Balaton-felvidéken, Sopron, Pécs környékén tucatjával találtak a tudósok olyan villaépületek, lakóházak romjait, maradványait melyek a római korban épültek. Ezek falazata változatos anyagú, a paticsfaltól a kőfalig minden típus megtalálható. De egységesek abban, hogy valamilyen mértékben mindegyikükben találkozunk kővel: hol az alap, hol maga a fal, nem ritkán a padlózat burkolása készült kőből.

Szinte csak ilyen anyagból készültek a vízvezető (és szennyvízelvezető) csatornák, az ajtók keretezései, a lépcsők, kapuzatok.

A köveket a rómaiak hazánkban sűrűn alkalmazták szakrális célokra is: az oltárok, a fogadalmi kövek, az úttávolság jelző mérföldkövek mindennapos tárgyak voltak a 2000 évvel ezelőtti Pannóniában.

És nem csak használták, fejtették is a köveket. Még ma is ismert számos olyan kőbánya, kőfejtő, melyet a rómaiak kezdtek művelni. A Gerecsében a tardosi kőbányáktól a Dunához vezető utat még a rómaiak építették ki - és ma is ezen az útvonalon folyik a kövek szállítása.

Nem véletlen, hogy a jó 500 évvel kéésőbb a Kárpát-medencébe érkező őseink is a rómaiak idejéből ránk maradt építményeket vették használatba. A rég elvonult és elhunyt katonák által épített utakon jártak, táboraikat előszeretettel ütötték fel a rómaiak idejéből itt maradt erősségekben. Ilyen volt például a főváros mai III. kerületében található Nagyszombat utcai amfiteátrum, melyet még a XVIII-XIX. században is Kurszán váraként emlegettek.

A Nagyszombat utcai amfiteátrum

A középkor első évszázadaiban nem jellemző a kőépítészet. Komolyabban csak a tatárdúlás után, a IV. Béla által elrendelt városépítések következtében kerül előtérbe ennek az anyagnak a használata.

Az ország minden részén megnyílnak a kőbányák, a Dunántúlon nem ritkán a rómaiak által is már művelt helyeken.

 

A köznép ekkor kezd megismerkedni a kőépítészettel, de igazán a török korban és közvetlenül azt követően terjed el a népi építészetben ennek az anyagnak a használata.

 

(Érdemes lenne külön vizsgálat alá venni a török-iszlám építészet hatását a hazai építészetre. Tudomásom szerint ez még nem történt meg. Pedig e 150 év – melyet a történettudomány, művészettörténet jobbára a pusztítás korának nevez – igen komoly hatással volt a Kárpát-medence építőmesterségére, építőművészetére. Nem csak stílusjegyei által, de az építési technikák, módozatok fejlődése révén is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a török birodalom, államszervezet igen fejlett volt e téren. Nem csak a hadiépítészet, de szakrális, közösségi építmények, a török uralkodó osztály igényes építkezése is minden bizonnyal hatott a hazai mesterségekre.

 

A török kor építőmesterei, szakemberei – akik közül számosnak a neve is fennmaradt – komoly tanulmányokat végeztek, az oszmán-arab-török tudomány (benne az építőművészet) évszázadokon át a kontinens vezető szellemi irányzatát képviselte. Hazánkban is számos török építészeti emlék maradt fenn, elég csak Pécs dzsámijára, a budai Gül baba türbére vagy az egri, érdi minaretre utalnunk.

 

Ezek az építmények mindenhol helyi anyagból készültek, példaként említhető az egri minaret, amely környékbeli kőbányákból kikerült kőből épült, vagy az érdi hasonló építmény, melynek kövei a közeli sóskúti bányából származnak. Sajnos a köznép épületeiből kevés maradt fenn e korból. Alsóörsön is csak az 1950-es években tárták fel a tudósok, hogy a „török-háznak” nevezett épület – valóban a XV-XVI. századból, azaz a török korból származik).

Az érdi minaret

 

A mindennapi ember a török dúlást követően került közelebbi kapcsolatba a kőépítkezéssel. Az igazhitűek kiűzését követő egy-két évtizedben a várak minél gyorsabb újjáépítése igényelt rengeteg építőkövet – és munkás kezet.

 

Az 1720-as évektől kezdve – mikor is az ország politikai helyzete stabilizálódott – megkezdődtek azok a nagy léptékű építkezések, melyek már nem katonai célt szolgáltak.

E munkálatoknak túlnyomórészt három finanszírozója volt: a királyi kincstár, az országban újra megtelepedő és növekvő egyházi birtokok, és az egyre gazdagabb főúri réteg.

Épülnek a királyi központok Pozsonyban, Budán, Bécsben. Az egyházak működése nem csak templomokat kíván, hanem rendházak, főpapi székhelyek (pl. Győr, Eger, Pécs, Kalocsa) nőnek ki a földből, és a visszafoglalt területeken régi és új birtokosok is kezdenek letelepedni.

Az első időszakban jobbára ez utóbbiakat a külföldi főurak, grófok, hercegek képviselik. Ekkor épül a ráckevei Savoyai-, a noszvaji de la Motte-kastély, Edelényben a l’Hullier-féle kastély.

A külföldi birtokosok természetesen külföldről hoznak szakembereket – kőműveseket, kőfaragókat is.

Ekkor telepednek meg az országba azok a kőfaragó családok (Adamik, Antonik, a Giacinto, Paruzelli, Áprily-családok), melyek aztán évszázadokra meghatározzák a hazai kőipart.

 

A hazai falusi mesterek tőlük tanulják a szakmát. Ekkor a kőfaragó, kőműves mesterség még mást jelentett, mint napjainkban. A kőműves valóban kővel foglalkozott, ő volt egy-egy építkezés teljes gazdája. (Az egyszerű tömés és paticsházakat, vályogtégla épületeket "falrakónak" nevezett emberek, csapatok húzták fel.) és fa

A kőfaragók feladata a falazásra alkalmas építőkövek kialakítása volt – a mai értelemben vett kőfaragókat, kőszobrászokat ebben az időben „képfaragónak” hívták.

A főúri, egyházi építkezések persze elsősorban nem szobrászokat igényeltek, hanem igazi, a kövek megfelelő méretre vágásához és elhelyezéséhez értő szakembereket kívántak.

Egy-egy épület, esetleg palota felépítéséhez néha több száz köbméter idomított, falazásra alkalmas kő kellett – a díszítőkőből legfeljebb néhány köbméternyi az ablakok, ajtók keretezéséhez, egy-egy kőváza, szobor elkészítéséhez.

Nem véletlen hát, hogy kőfaragókból jóval többet foglalkoztattak, jóval nagyobb volt rájuk az igény. Már csak azért is, mert a kőfejtés, a kövek mozgatása, formára faragása és elhelyezése bizony sok embert kívánt, nagy létszámú csapatokat, brigádokat kellett foglalkoztatni.

 

Jó példa a fentiekre Esterházy Károly példája, akinek Eger újjáépítése és környékbeli központtá válása köszönhető.

 

A XV-XVI. században a hadászati szempontból oly fontos egri vár védőműveinek építése során a város közvetlen közelében lévő bányákat kimerítették. A török kiűzése után az újjáépítés, de főként a püspöki székhely méltó kiépítése nagy mennyiségű építőkövet igényelt.

A korábban váci, majd egri püspök, Eszterházy Károly (1723-1799) korának egyik legjelentősebb építtetője (ma úgy neveznénk, beruházója, inventora) volt. A magas katolikus egyházi tisztségeket betöltő főúr szigorú rekatolizációs elvei mellett igyekezett távol tartani magát a bécsi udvar befolyásától, és minden tevékenységében a magyar föld, társadalom fellendülését, a hosszú török uralom utáni életre keltését tartotta szem előtt. A kor legmodernebb megoldásait alkalmaztatta, és jómaga is – fiatalkori tanulmányaira támaszkodva – szigorúan felügyelte az építkezések menetét, bonyolítását.

Az egri líceum építéséről így ír: „… amikor ennek a líceumnak alapjait lefektettem és nagy költséggel be is fejeztettem, semmi másért nem tettem,mint szeretett hazámért és a közjóért, hogy itt a Múzsák otthonában a királynak hű és a hazának hasznos polgárokat formálni lehessen…”.

 

(A „múzsák” kifejezés ebben korban nem csak nem csak a művészeteket jelöli, hanem minden tudományt, a matematikától a csillagászaton át az építészetig.)

 

A püspöki építkezések erősen hatottak az alacsonyabb rangúak építészetére is. Az egri belváros barokk újjáépítése, a környék földesurainak kúriái, kastélyai mind-mind a nagyúri mintákat követték.

Eszterházy a kor legkiválóbb szakembereit alkalmazta, megbízásából dolgozik Egerben Fellner Jakab, és – pápai uradalma munkáinak befejeztével – az Adami család tagjait is Egerbe rendeli. Ez az az Adami család, melynek első tagja az 1760-as években Süttőn telepszik le, az ottani bányákat béreli, és szinte az egész középső országrészt ellátja jó minőségű, márványszerű kővel.

 

(Carlo Adami korának legtöbbet foglalkoztatott kőfaragó mestere volt, saját kőbányákat és műhelyeket üzemeltet. Száznál több épülete, szobra, emlékműve közül is legismertebb alkotása egy viszonylag szerényebb mű: a Budai Várban található Pallas Athene szobor.)

 

A püspöki építkezéseken dolgozó parasztemberek, kétkezi munkások hamar megtanulják a szakma fogásait. Hamarosan meglátszik kezük nyoma a környező települések képén – ekkor kezdődik a Bükk-alja falvaiban az építőkövek fejtése és nagy arányú felhasználása a népi építészetben.

De hasonló folyamatok játszódnak le a Főváros környékén, vagy Bécshez közeli Soproni-hegység településein.

 

A kőépítkezés kifejlődésében gazdasági-társadalmi folyamatok is közrejátszanak.

Nagyjából a XVII. század végétől, de aztán a XVIII. század folyamán végig megfigyelhető az a birtokosi (főúri és királyi) akarat, mely az addig igen elterjedt faépítkezés visszaszorítására irányul. A drága építőfát az erdők tulajdonosai nem szívesen bocsátják a köznép rendelkezésére, különféle szabályokat hoznak abból a célból, hogy ne fogyjon az értékes építőanyag. Ebben a központi hatalom (nevezetesen rendeletei révén Mária Terézia) is segíti őket. Ekkor kerül előtérbe a vályogból, földből való építkezés, de ekkortól datálható a népi építészetben is a kő erőteljes megjelenése is.

Ne feledjük: a tégla ekkor még igen drága építőanyag volt, a mindenhol fejthető kő sokkal könnyebben elérhető volt a mindennapi ember számára.

De egyéb gazdasági folyamatok is közrejátszanak a kő egyre szélesebb körű felhasználásában a népi építészet terén. Elég csak utalni az ún. „szedett”, „lelt” kövekre, melyek a mezőgazdasági munkák következtében kerülnek elő: a termőföldek feltörésekor, a szőlőtelepítések előkészítésekor a földekről ezer, millió számra kerülnek kiemelésre az ott fekvő kövek, melyeket a nép szívesen használ építkezéseihez. Alapok, kerítése, de sokszor még falak is készülnek e kőanyagból.

A települések egy részében a birtokos tiltja a kövek felhasználását, de sokkal gyakoribb az, hogy a köznép a fellelt, talált követ szabadon felhasználhatja. Sőt, nem ritka, hogy az építési célú kőfejtésre is áldását adja a terület birtokosa, legfeljebb valamennyi részt kér a kifejtett kőből, vagy annak hasznából.

A XVIII. századtól kezdve az ország több táján is a megélhetési gondok játszottak közre abban, hogy az emberek kővel (kőbányászattal, kőfaragással) kezdtek foglalkozni.

Számos helyen a települések olyan kicsiny termőfölddel rendelkeztek (pl. a Bükk-alja egyes települései vagy a Balaton-felvidék, a Börzsöny hegylábaknál húzódó falvai), hogy jelentős rétegek nem jutottak földhöz. Közülük kerültek ki a környék bányáiban dolgozó, vagy nem egy esetben éppen a bányászatot megnyitó munkások. Bérbevettek egy-egy területet, és igyekeztek kitermelni a felszín alatt található követ.

 

Kőfaragók

A XIX-XX. században – amikor hazánk gazdaságát még erősen a mezőgazdaság-élelmiszertermelési ágazatok uralták - általános volt, hogy a települések lakói szükségből más tájakon vállaltak munkát. Leginkább a hegyvidéki, hegyek völgyeiben lévő településekre volt ez jellemző, ahol kevés volt a megművelhető föld. Néhol a falvak teljes felnőtt, munkaképes lakossága elállt napszámosnak, summásnak az alföldi, mezőföldi – vagy éppen külhoni – nagybirtokokra, hogy megélhetését biztosítsa. Ahogy arról az egyes tájegységeket bemutató részben is olvashatunk, a Bükk, a Börzsöny vidékéről egész csapatokban szegődött távoli tájakra a földet művelni képes munkaerő.

Amikor aztán nyár végén, ősszel a termény begyűjtésre került, a hazaérkező férfiemberek – ha módjuk és főleg hajlandóságuk volt rá – a falujuk határában lévő bányákban, fejtésekben termelték a követ, gyakran napszámban, de néha saját vállalkozásban is.

Volt, aki a maga céljára bányászta az építőkövet, ha jól ment a munka, akkor el is adott belőle.

De nem csak a hegyvidékeken, a városok mellett is ilyen folyamtok játszódtak le. A budafoki mélyudvarok kőbányái is egy időben mintegy „mellékfoglalkozásként” kerültek művelésre: ha a közeli ipari üzemek vagy borgazdaságok nem foglalkoztatták az embereket, kőfejtébe fogtak. Ezek a munkák vezettek a több mint egy évszázadon át sok gondot okozó budafoki barlanglakások kialakulásához.

A követ bányászó, feldolgozó ember – ha arra alkalmas volt – hamar megtanulta a kőfejtés, megmunkálás fogásait. És amennyiben jól, szépen dolgozott, meg is élhetett e mesterségből.

Jól megfigyelhető egyes falvakban az azonos mesterek működése, a következő században már egész falvak épülnek fel a helyben bányászott kőből.

A hazai népi építészetben a XIX. század második felében, a XX. század elején éri el a kőfelhasználás a csúcspontját. A gazdasági fellendülés mind a kőbányászatban, mind az építőiparban hatalmas fejlődést hoz. Megjelennek a munkákat megkönnyítő gépek, s e korban születnek meg a hazai városok, települések képét napjainkban is meghatározó építmények, épületek... melyek felépítése mind-mind rengeteg követ igényelt.

Építésük a fejlett és nagy intenzitású kőbányászat, feldolgozás nélkül elképzelhetetlen lenne, ugyanakkor megalkotásuk mindenképpen hat a népi építészetre is.

 

Az alábbi térkép mutatja, hogy a XIX-XX: század fordulóján az országban milyen arányban voltak fellehetők a kőfalú épületek.

 

Ahol egyszer megtanulták, megszokták a kőépítkezést, ott hosszú évtizedeken, de néha évszázadon át sem hagynak fel vele. A két világháború között, de még az 1950-es, 60-as években is épülnek a Zemplénben, a Bükk-alján, Budapest környékén építőkőből lakóházak, és a mai napig elfogadott építőanyagnak számítanak e helyeken a különféle kövek.

Érdemes ezeken a környékeken jobban szemügyre venni a falvak, községek lakóépületeit: egészen modernnek tűnő épületek állanak különféle építőkövekből, és valószínű, hogy még sokáig állni is fognak majd.

A hazai népi építészet korszakairól, az épületeket történetéről, sorsáról számos nagyszerű tanulmány, mű készült, ezeket az irodalomjegyzékben sorolom fel.

 

*

 

A paraszti, népi építkezésben a kő felhasználása viszonylag jól beazonosítható fokozatokban jelenik meg. Először célszerűségi okok miatt alkalmazták, csak jóval később kapott más (pl. díszítő funkciót) ez az anyag.

A köznapi lakóházak esetében elsőként az alapokban használják fel a követ. Ennek legkezdetlegesebb formája a máshol már említett patakkő, görgetegkő felhasználása a favázas, boronafalas épületek alatt. Szintén ilyen követ építettek be elsőként eleink alap gyanánt a házak alá – néhol még vályogházak, fából ácsolt épületek alá is. A kezdeti időkben persze inkább csak a módosabb emberek épületei kaptak ilyen alapot, vagy éppen a birtokos által emelet közösségi épületek, mint például a templomok.

Vályogház kőalappal (Veszprém megye)

Az alapokról szóló fejezetben olvashatunk róla, hogy a kőházak minden esetben alappal készültek.

A kő következő, jól megfigyelhető alkalmazása a kémények építése, a kemenceépítés volt. Ezt is praktikus okok magyarázzák: a szilárd falazatú kémény megelőzte a tetőtüzeket, a füst elvezetése is biztonságossá vált. A kéményeket már sárba, esetleg habarcsba rakott kövekből építették, ehhez bizonyos mértékű szaktudás kellett.

A kemencék esetében először a kemenceszáj, a padka készült kőből, ezek voltak ugyanis leginkább igénybevett részek. Számos helyen találkoztak a szakemberek olyan vesszőből font vagy más anyagból rakott kemencével, melynek szája már faragott kőből készült.

Kőből falazott kemence

(Herman Ottó rajza)

Újabb állomás a kő használatában a nyílászárók keretezése. Ennek is célszerűségi okai voltak: a szilárd ablakkeret, ajtókeret biztonságosabb volt, benne rácsot lehetett elhelyezni, a kőkeretre felszerelt zárt ablaktáblák jobban megvédték a házat és a benne lévő értékeket, mint az egyszerű fakeretek.

Kőkeretes ajtó, ablak

Ugyanígy megfigyelhető egy bizonyos fejlődési folyamat a magyarországi népi építészet egyik jellemző szerkezeténél, a tornácnál is. Ahogy a Balaton-felvidéken megfigyelhetjük, kezdetekben a tornácokat tartó kőoszlopok a szedett, bányászott, éppen csak hasított, durván faragott kövekből készültek. Nem is oszlopok ezek, hanem inkább olyan kőfalak, melyek hossza és vastagsága közel azonos. Ezért találkozunk e tájon vastag, tömzsi tornácoszlopokkal.

Az ország más vidékein (pl. a Dél-Dunántúlon, vagy a Mátra, Zemplén vidékén) elterjedt megoldás az, hogy maga az oszlop fából készül, de a feje, a talpazata már faragott kőből. Az oszloptörzset betekerik növényi kötéllel, amire sártapasztás kerül, majd ezt bemeszelik: így kőként mutat.

Gyakran csak a faoszlopot meszelik le.

Igazi, kőoszlopokkal először a Mátra vidékén találkozunk. A parádfürdői Cifraistálló építésénél a közeli Sirok kőfaragói dolgoznak. Megtanulják, megismerik a részekből összeállítható, kőoszlopok készítésének technikáját, melyet aztán először saját lakóhelyükön, majd később már a környék településein is alkalmaznak. Kutatók még az Alföldön, Siroktól jó 60-70 kilométerre is találkoztak a siroki kőoszlopokkal.

 

A kő falként való alkalmazása a paraszti építészetben – amint arról már szó volt – nagyjából a XVIII. századtól követhető nyomon, nagy fellendülése a XIX. század második felében következett be. Ekkor már szerkezeti, tartófalak készülnek belőle, egyes vidékeken a kő válik jellemző építőanyaggá. A folyamat a módosabb gazdák, kisnemesek körében indul meg, amire jó példa a Balaton-felvidék: számos egykori kisnemesi-nemesi településen (Szengál, Nemesvámos, Városlőd) még ma is állnak azok az épületek, melyek 120-150 éve épültek. Sőt, találhatunk köztük olyanokat is, melyekben az első, utcai szobának már a mennyezete is (keresztboltíves, boltozatos rakású) kőből készült. Ez már nagy mesterségbeli tudásra utal – és persze az építtető részéről való igényre, hajlandóságra (és gazdasági áldozatvállalásra) is. A népi, paraszti építészetben a kő így hódít teret az alapozástól a falazaton át a bonyolult, de szép és praktikus födémszerkezetekig…

Kőből épült ház Pest megyében