Az építőkő beszerzése, bányászata

 

A kőépítkezéshez a köznép szerte az országban változatos úton szerzi be nyersanyagát. Leggyakoribb és leginkább ismert módja az építőkövek előállításának a hagyományos kőbányászat, de nem szabad elfelejtkeznünk más beszerzési módokról sem, mert ezek nem csak a népi építészet fontos részei, de évszázadok óta élő népi mesterségek is, melyek megismerése és megőrzése igen fontos.

 

Elsősorban a szőlőhegyek, szőlőtermő vidékek jellemző kőforrása volt – maga a termőföld…

A szőlők telepítése előtt jelentős előkészítő munkákra van szükség: a talajt művelhetővé kell tenni, s ilyenkor kerülnek kialakításra a műveléshez szükséges közlekedő utak, valamint azok a „műtárgyak” is, melyek a terület védelmét szolgálják hívatlan látogatóktól, a természet káros hatásaitól.

Amikor a szőlőtelepítés megkezdődik, a terület gazdája vagy napszámosai a kiszemelt területet általában igyekeznek megtisztítani a művelést akadályozó kövektől. A kiszedett anyagot félrerakják, vagy legalábbis a mezsgyére dobálják. És ezekből a kövekből a hegyek lejtőin található művelésre váró területeken van bőven.

Magától adódik, hogy az így kikerülő köveket – melynek mennyisége nem ritkán több tíz köbméter is lehet – felhasználja a szőlőbirtokos.

Leggyakrabban kerítés készül belőlük, de meredek hegyoldalba települt szőlőknél, gyümölcsösöknél – támfalak is épülnek ebből az anyagból.

Ez utóbbiak kettős célt szolgálnak: egyrészt megtartják a termőtalajt, nem engedik, hogy az eső lemossa, másrészt a nagy felületű, csupasz kőfalak napközben elnyelik a napsütés energiáját, éjjel pedig visszasugárázzák – ami főleg az érési időszakban, ősszel sokat javít a szőlő minőségén. De tavasszal is hasznos ez a folyamat, mert segít megelőzni a fagykárokat.

 

Természetesen a kiszedett kövekből nem ritkán épületek is készültek. Ha nem maga a lakórész, akkor is a „szedett-kő” nagyon jó nyersanyag az alapozás vagy a pincefalazat építéséhez.

 

Patakkő

Nagyjából ugyanilyen célt szolgál a sokfelé „patakkőnek” nevezett „terméskő”, melyet a hegyekben lefutó patakok, kiszáradt vízmosások medreiből emeltek ki, és szállítottak a beépítés helyére.

Ezek a kövek a régmúltban többnyire „senkié sem” voltak, és mivel begyűjtésük viszonylag kis energiát igényelt (nem kellett fejteni, csak rakodni, szállítani őket). Gyakran ma is felhasználják őket – ha nem is közvetlen falazásra, de az úgynevezett „úsztatott beton” töltőanyagként kiválóan megfelel. A II. világháború utáni ínséges időkben – amikor sem a beton készítéséhez szükséges cement, sem a nagy energiaigényű tégla nem állt megfelelő mennyiségben rendelkezésre – előírás volt, hogy a talajvízmentes helyeken kőből kell építeni az épületek alapjait – és megengedett volt a patakkő használata is.

Mivel a patakkő jól ellenáll a fizikai hatásoknak– és mert a faragásával nem kívánnak vesződni –, leginkább alapozásban, az időjárásnak kitett helyeken használják fel.

A patakköveket sokféleképpen nevezik hazánkban. A Börzsönyben görgeteg-kő, békakő, békasó kő volt az elnevezésük.

 

„Szerzett kő”

Nem csak hazánkban, de az egész világon ismert az a sajnálatos emberi tulajdonság, hogy az ember igyekszik a lehető legkevesebb munkával, erőkifejtéssel a lehető legnagyobb nyereséget elérni.

Ennek a szemléletnek a következtében épületek, paloták, templomok ezrei semmisültek meg akkor, amikor használatuk véget ért vagy valami súlyos károsodás érte őket.

Ma ez már büntetendő cselekmény, de alig 100-150 éve még általánosan elfogadott volt, hogy az ilyen épületek építőanyagát „visszanyerték”, azaz köveiket széthordták, s belőlük máshol más épületek létesültek.

E tevékenységnek leginkább éppen a kőből – ebből a tartós, többször is jól felhasználható anyagból – készült építmények lettek áldozatai, akár nagy múltú várak, egyházi épületek vagy csak egyszerű lakóházak voltak korábban.

Közismert, hogy a kuruc háborúk után a központi hatalom a magyarországi várak tucatjait romboltatta le. Ezek építőanyaga mind-mind a környező települések házaiban születtek újra.

De legalább – ha nem még jobban – sújtotta a régi, nem ritkán koraközépkori egyházi építészetünket II. Józsefnek az egyházakat visszaszorító, a szerzetesrendeket feloszlató rendelete.

A Veszprém megyei Tüskevár (régen: Nagyjenő) határában a falut délről megkerülő patak mellett a legelőn kis kiemelkedést fedezhet fel az arra járó tavasszal, amikor még a kaszálni nem nőtt mg. Ezen a helyen 1786-ig pálos kolostor és templom állott, melynek ma már nyoma sincs. A császári és helytartótanácsi gépezet nem csak hogy elbontásra ítélte az egykor minden valószínűleg nagyszerű, díszes épületet, de a falu és a környék lakóit utasították, hogy a falak köveit használják fel építkezéseikhez.

És hazánkban szinte végtelen az így megsemmisült egyházi építmények sora…

A tüskevári pálos kolostor a XIX. sz. végén

A kolostor helye ma

 

Természetesen nem szabad elfelejtkeznünk a kőanyagok „másodfelhasználásának”, „újrahasznosításának” gyakori kényszerű okáról sem: a háborúk, harcok során leomlott, megsemmisült épületek anyagának újrafelhasználásról sem.

Sajnos hazánkban évszázadokon át újra és újra megtörténtek azok az események, melyek az ilyen jellegű tevékenységekhez vezettek…

Az építőkövek bányászata

 (részlet egy készülő könyvből)

Hazánk majd’ minden vidékén találunk kőbányákat, kőnyerő helyeket – meglepő módon még az egyébként síknak és homokos talajúnak ismert Alföld egyes vidékein is.

A középkorban a kőbányák általában az adott tájegység, település földbirtokosáé voltak (aki lehetett földesúr, de egyházi rend, személy is), és találkozunk a korona (azaz az uralkodó) által birtokolt bányákkal is.

Ez később jelentősen megváltozik: az úrbéri rendezés sok helyen a községek kezébe adja a bányaterületeket, bár maradnak magántulajdonban (pl. főúri, egyházi birtokosság) is bányák.

A községi bányaterületeket a település, (mint „jogi személyiség”) adja bérbe, a bérlők nekik tartoznak díjat fizetni. Nem ritkán a még meg sem kezdett, de kőfejtésre alkalmas területeket vették bérbe egyesek, remélve, hogy nyereséges lesz vállalkozásuk.

 

Az építőkövek bányászása mindig komoly szakértelmet, körültekintést és nagy megerőltetést igénylő munka volt.

Azt mindenképpen érdemes tudni, hogy hazánk sok táján hosszú-hosszú (akár több száz évesre tehető) hagyománya van az építőkövek bányászatának.

Sokfelé külhonból származó szakemberek végezték az első csákányvágásokat, ők és leszármazottjaik egész településeket népesítettek be. Az olasz Adamik, Aprilik, a német „ricerek” családjai mai napig megtalálhatók nagy kőbányászati központjainkban.

 

Az építőkő bányászata rendesen a követ magában rejtő hegyet borító termőföld leszedésével kezdődik. Egyes helyeken ezt „fődezésnek”, máshol „leföldelésnek”, „lepucolásnak” nevezik.

A kőfejtés előkészítése

Az előbukkanó felső kőréteg általában még nem alkalmas építőkőnek, díszítő kőnek: darabos, sokszor agyagbeágyazódásos, könnyen porlódó anyag.

Ezt is lefejtették, de külön kezelték: vagy szintén a bánya körüli – esetleg a közeli – utakra szórták, szilárdítva ezzel burkolatukat, vagy eladták más felhasználónak. Ezeket nevezték ”meddő”-nek.

Néha ezzel a meddővel takarták be a régebbi fejtéseket, a mai modern rekultiváció előfutáraként.

A termőföld, a darabos réteg nem ritkán a több méteres vastagságot is elérte – ennyit kellett hát lefejteniük a bányászoknak, mire a hasznosítható kőzethez értek. Például a Gerecsében található Süttőn 8 méteres löszréteggel is találkoztak egy-egy fejtés kezdetén…

 

Még 30-40 évvel ezelőtt is használatos volt az a több évszázados – évezredes – technológia, mellyel a kőtömböket leválasztották az anyakőzettől.

Ezt a munkát, az ékelésnek nevezett módszert függőleges irányban, felülről kezdték meg. A gyakorlott bandavezér, vagy csapatvezető kijelölte az ékelés vonalát, figyelve a kő adottságaira: erezetére, esetleges anyaghibáira.

Ezután vésővel a kijelölt vonal mentén – a kő minőségétől függő sűrűséggel – 8-10 centiméter mélyen „V” alakú lyukakat véstek a kőbe. A lyukak vésése rendszerint a kezdő kőfaragó-tanoncok feladata volt.

A kő hasítása ékeléssel

A túl sekély, vagy nem eléggé széles lyukakból az ékek kiestek, a túl tágra mélyítettekben nem feszülnek meg eléggé. A gyakorlatlan, kezdő kőfejtő sűrűn kapott – nem mindig finom szavakkal körített – feddést a rosszul kivésett lyukakért…

Nagyobb kőtömböknél nem volt elegendő a vésett lyuk: hogy hosszabban lehessen az ékeket beverni, 80-100 cm hosszú furatokat mélyítettek. Egészen az 1920-as évekig kézi fúrót használtak (sok helyen még ezután is), melyet két ember forgatott.

A fészkekbe kerültek – a „szögeknek” is nevezett – vasékek. Hogy jobban feszüljön az ék, melléjük acéllapokat szorítottak, melyeket kisebb kalapáccsal ütögetve feszítettek a kőbe. Ezeknek „pléska” volt a neve. A „pléskákat” mindig arra az oldalra helyezték, ahonnan le akarták feszíteni a kőtömböt.

A kő ékelése (pirossal a pléska)

 

Ezután nagy, nehéz kalapáccsal kezdték ütni a szegeket sorban, ügyelve arra, hogy ne legyenek túl erősek az ütések, mert akkor a kő olyan helyen, vagy olyan irányban is megrepedhet, ami használhatatlanná tette volna. Ez a feszítés akár napokon át is folyhatott, attól függően, milyen nehezen vált el a kő az anyakőzettől.

Mészkő ékelése (Tardos)

Vastag kőtömbök esetében amikor a függőleges leválasztás megtörtént, ugyanezt a foyamatot végezték el - de vízszintesen bevert ékekkel.

Az ékelés menete

Ma már nem alkalmazzák a több évezredes faékes hasítási módot, de a nyolcvanas években még éltek azok a kőfaragók, akik fel tudták idézni ezt az eljárást. A lyukakba feszített ékeket vízzel locsolták, és egy éjszakát állva a megdagadt ékek szétfeszítették a követ.

Másképp fejtették a Bükk-aljai riolittufát. Mivel ez a mészkőnél, kiömlési kőzeteknél jóval puhább anyag, ezért először a kőbe csákánnyal nagyjából 15-20 centi mély árkot vájtak (úgy nevezték: „sámolás”). Az árokvágáshoz használatos csákány nem a ma elterjedt kubikos csákány, hanem annál lényegesen nehezebb, 10-12 kilós szerszám volt. Az árokban összegyűlt törmeléket el is kellett távolítani, hogy ne zavarja annak mélyítését – ehhez saját kezűleg gyártott kapaszerű eszközt használtak.

Kőfejtő fala munka közben

Egyszerre 7-8 méteres szélességben művelték a megkezdett kőpadokat, padkákat. Ezek mélysége előre kimért, nagyjából 84-85 centi volt. Ennek később van fontos szerepe: a lefejtett kő így egy újabb hasítással már eleve az építőkövek egységes méretét adja ki, nem kell külön energiát és időt fordítani arra, hogy a beépítendő kő hosszát külön faragással alakítsák méretre. Az igy kialakított követ a falazáskor két ember a helyére tudta rakni, ezért ez egyfajta „standard” volt…

A körbevágott padkákat ezután felszakították, mégpedig úgy, hogy alsó lapján vízszintes lyukakat ütöttek – szintén csákánnyal –, majd ezekbe vasékeket helyeztek el. Az ékeket a padkán állva vasbunkóval addig ütötték, amíg a padka – azaz a kőtömb – fel nem szakadt.

Itt is, akárcsak a kemény köveket adó bányákban több ember dolgozott egy csapatban. A sámolást, fejtést mindenki önmagának végezte, csak a leszakított padka felemeléséhez hívták segítségül a csapat többi tagját.

 

Napjaink kőbányáiban már géppel fúrják a furatokat a kőzetbe, gyémánt élű drótfűrésszel választják le és darabolják szállítható méretűre a sziklákat. Ékelést már csak ritkán, a nagyobb tömbök esetében alkalmaznak – vagy ha szobrászati igények miatt a kő óvatos fejtését írják elő. Hazánkban a XIX. század közepétől használják a modernebb fejtőeszközöket, eljárásokat, melyek általánossá a XX. századra válnak. A kisebb kőfejtőkben, azonban még az 1980-as években is a kézi fejtés volt használatban…

A gépi kővágás nyomai (diósdi kőfejtő)

 

Mind a kemény mészkövet, mind a puhább tufákat a fent leírt módszerrel „hámozták” le a kijelölt területről. A kőtömbök helyén maradt függőleges falazatok előtt – ahol korábban a kőfaragók tevékenykedtek – teraszok keletkeztek. E teraszok („placcok”) kialakításához a követ fejtő munkások soha nem használtak szintezőműszert – szinte mégis mindig rendezett, sík területek voltak: hiszen fontos volt számukra, hogy ne kelljen a járófelületen botladozni, akadályokat kerülgetni. Felszínük általában a sziklafaltól kifelé lejtett, így az esővíz nem a falhoz, hanem attól elfelé futott.

 

A kőtömbök kitermelésével a fejtési szintek egyre mélyebbre helyeződtek, ezzel együtt a kőfalak egyre magasabbak lettek.

 

Nem egy helyen akár 10-15 méter magas kőfal is keletkezett. Ezekben alakították ki a kővájók, vagy az arra rászorulók barlanglakásaikat. A széles falakban csak az első lakás megjelenése volt különleges esemény. A további lakások már, mint az elvetett mag által kikelő növények szaporodtak, nőttek egymás mellé.

 

Másképp történt a budafoki, nagytétényi szarmata mészkő fejtése. Itt nem teraszosan bányászták a követ, hanem óriási gödröket, „udvarokat” alakítottak ki benne – mivel a kőzet errefelé hatalmas sík felületet alkot, aminek a fejtését csak felülről lehetett megkezdeni.

E helyeken is úgy kezdték fejteni a követ, hogy a bányászandó területről lehordták a termőtalajt. Leszedték a mállott, építésre fel nem használható aprózódott köveket, így nagyjából 100-200 négyzetméteres sík térség, „placc” alakult ki. A követ a lábuk alól, felülről lefelé haladva kezdték fejteni, majd amikor már elég nagy hely lett, kiszélesítették a fejtési felületet. Így alakultak ki az úgynevezett „mélyudvarok”, melyek mélysége sokszor a 10 métert is meghaladta. A mélyre nyúló fejtési helyekhez a bányászok lejáratokat, lépcsőket vezettek – ezek közül számosat a mai napig megtalálunk.

 

Gyakran megtörtént, hogy amikor egy-egy felhagyott bányalyukat az arra rászorulók újra munka alá vettek. Folytatták a fejtést, de már lakáskészítés céljából. Természetesen az általuk kitermelt kőre is gyakran akadt vevő, esetleg önmaguk használták fel a lakáshoz. Budafokon több száz ilyen, az egykori kőfejtők helyén kialakított lakás létezett még a közelmúltban is.

Budafoki mélyudvar

 

De térjünk vissza az „igazi” kőbányák munkásaihoz.

A nagy, üzemszerűen működő bányákban a kőfejtők – „ricerek” – 8-10 fős munkacsapatokban dolgoztak. Ezeknek „brigád”, „banda”, „parti” volt a megnevezésük. A csapat vezetője mindig egy tapasztaltabb idősebb személy volt, aki a munka gyakorlati fogásait már jól ismerte, aki alkalmas volt a vezetésre. Írni-olvasni is tudnia kellett, mert az ő feladata volt a munkabér elszámolása, a bánya vezetésével való kapcsolattartás.

Kőbányász csapat a harmincas évekből

A partik általában ismerősöket, családtagokat fogadtak maguk közé. A segítők is (talicskások, a meddőt ellapátoló segédmunkások) ismerősök közül kerültek ki, így biztosítva volt, hogy állandó munkaerő álljon rendelkezésre.

A kőfejtő, kővágó mesterség soha nem szerepelt az iskolákban tanulható foglalkozások között. Ha valaki erre a mesterségre adta fejét, legjobban tette, ha beállt egy már működő kőbányába, és a gyakorlott kővágóktól leste el a szakma fogásait. Hamar kiderült, alkalmas-e rá, vagy sem…

Igen gyakran az egyébként mezőgazdasági munkásként, summásként dolgozók állottak a szezon lejártával kőbányásznak, béreltek ki területet ilyen célra. Főleg a Bükk alján találkozunk ilyen, két keresetből (alig) megélő emberekkel. Közülük kerültek ki azok, akik ha szükség volt, a kivájt bányalikakból lakásokat alakítottak ki.

 

Akár mészkőben, akár vulkáni kőzetben folyt a bányászat, gyakran megtörtént, hogy a frissen kialakult falban nyílásokra bukkantak a fejtést végzők. A sziklák között legtöbbször valamilyen kőzetmozgás okán (tektonikai repedések, vetők) keletkeztek természetes járatok, az arra hajlamos kőzetben – például a mészkőben –földalatti vizek bővítették, faragták tovább ezeket.

A kőbányászok nem voltak gyáva emberek – a frissen feltárult üregeket fáklyákkal, mécsekkel a kezükben bejárták, felfedezték.

 

Itt kell megemlíteni, hogy a hazai természetvédelem, barlangkutatás nagyon sokat köszönhet a kőbányászatnak: több tucatra tehető azon barlangok száma, melyeket kőbányászat során fedeztek fel. Közülük számos ma már szigorúan védett (pl. az abaúji Esztramos), vagy a nagyközönség által is látogatható, mint pl. a budapesti Pál-völgyi barlang.

 

De az üregeket fel is használták a bányában dolgozók. Elsőként talán csak arra, hogy ide helyezték el a magukkal hozott élelmiszert, a hasadékba rejtették az avatatlan szemek elől a drága és nehéz szerszámokat éjszakára, vagy éppen ezekbe bújtak be a hirtelen támadt eső elől. Nem ritkán a nagyobbakban melegedő, étkező hajlékot alakítottak ki. Itt tüzet lehetett rakni, esetleg egy-egy főtt ételt is elkészíthettek, ha kellett.

Innen már csak egy lépés volt az éjszakai szállásnak, majd végleges hajléknak alkalmas barlanglakások kialakítása.

 

A kőbányászatról, a bányákban dolgozók életéről Hála József nagyszerű írásaiban olvashatunk részletesebben.

Mind a főváros környéki, mind a Bükk-alji kőbányászatról több könyv is megjelent, ezeket a Szakirodalom című fejezetben sorolom fel.

 

Az úgynevezett réti mészkő bányászata

 

Más körülmények között folyt a Duna-Tisza közi réti mészkő bányászása.

(részlet egy néprajzi monográfiából)

„A kővágók tapasztalata szerint ott volt érdemes a fejtését megkezdeni, ahol sok kővirág (Malva silvestris) nyílott. Egy kisteleki kővágó a megfigyeléseit így összegezte: „Mikor elmöntem egy rétbe, már láttam, hol van kő. Ahol kőréteg van, ott van olyan hely, ahol a gáz a föld alól kijön… Ott magosabb a fű. Azt a helyet kalapnak neveztük.” Emellett gyakran előfordult, hogy vályogveréshez vagy tapasztáshoz szükséges agyag ásása vagy kútásás közben akadtak darázskőre, de a tapasztalt kővágók bizonyosan tudták, hogy a rétségeken hol lehet terméskövet találni. Ha új lelőhelyet tártak fel, sosem ott kezdték a kitermelést, ahol legdúsabban nőtt a vegetáció, hanem attól négy-öt méter távolságra. Azt tapasztalták ugyanis, hogy a magas, bokros növényzet alatt legvastagabb a kő, ahol épp ezért nehéz volt átszakítani.

A munka az egy-két ásónyom vastagságú talajréteg eltávolításával, a leföldeléssel kezdődött. A réti mészkő 3-4 cm-es felső rétege lemezes szerkezetű, amit pacsmagkőnek, pecsmegnek neveznek. Ezt csákánnyal ütögetve fejtették fel, és kisebb-nagyobb darabjait alapba vagy igénytelenebb építmények falába rakták. A Duna-Tisza közi kővágók kőfejtő eszköze tömör, mindkét végén acélozott hegyben végződő vasrúd, melyet kovács készített. Súlya 16-20 kg, hossza 120-140 cm, vastagsága 3-5 cm. A legidősebbek 1920 táján ezzel dolgoztak, s valószínű, hogy előtte már több nemzedék használta ezt az eszközt. Előbb alkalmas helyen a csákány hegyével kis lyukat ütögettek a terméskőbe, majd a vasrudat ismétlődően egy helyre verve mélyítették a lyukat. Közben vizet öntöttek bele, hogy a kőtörmeléket kimossák és szétcsapassák. Tapasztalt kővágó ismerte a rudalás tempóját, és úgy rudalt, ahogy a kő minősége és a munka előrehaladása megkívánta. A kemény, acélos kő a rudaláskor szinte zengett és visszarúgta a rudat. A kővágónak némelykor a rudat nem is kellett emelni, csak elkapni és a lyukba irányítva lendületet adni neki. Az egyenletes erejű ütések alatt szinte „röszketött a kű” és előbb-utóbb mögdurrant, vagyis elhasadt.

A rudalás időtartama függött a kővágó ügyességétől, erejétől, de a terméskő vastagságától és milyenségétől is. A Duna-Tisza közén a felszín alatti mészkőrétegek vastagsága 25-30 cm-től 60-70 cm-ig terjed. A vékonyabb kőréteget természetesen kevesebb ütéssel elrepesztették, ám örültek a vastagabb kőrétegnek, mert annak a kitermelésével több keresethez jutottak. Az acélos mészkő szálába elhasadt öt-hat méter hosszan is.

A lehasadt darázskövet rúddal és csákánnyal kifeszítették a helyéről, és a leírt módon repesztették kisebb darabokra. A kővágás az Alföldön is új bánya megkezdésekor volt a legnehezebb – részint mivel a kőréteg, mint egy hatalmas, föld alatti teknőben, egyben volt és nehezen hasadt, részint mert a lerepedt darabokhoz nehezen lehetett hozzáférni. Általában kerek, öt-hat méter átmérőjű bányát nyitottak, és a kő természetét, hasadását figyelve folytatták a fejtést.

Az alföldi kővágók éppolyan kiváló természetismeretről adtak tanúbizonyságot, mint a hegyvidékiek. Van olyan megfigyelés, melyet a Szeged környéki kővágó ugyanazokkal a szavakkal fejezett ki, mint a bükkaljai: „A kőnek szála van, mint a fának.” Tanulságos a kisteleki kővágók tapasztalata: „a holttetemnél (ahol a felszíni növényzet a legdúsabb, következésképp a kő legvastagabb), amíg a kő él, addig olyan, mint a vas, olyan fekete, de ha kivágjuk, akkor mögszürkül”. Megkülönböztették a darázsfészkes vagy morzsás követ, melyben kis üregek, járatok képződtek, mint a darázsfészekben. Ez sárgásvöröses, gyengébb minőségű, puha mészkő. Leggyakoribb a sárgás vagy barnás színű kő előfordulása, legjobbnak pedig a szürkés árnyalatú, érces, acelas követ tartják.

A jó kőbányát igyekeztek kihasználni: addig vágták, amíg csak követ találtak. A réteg széle felé a kőréteg elvékonyodik, majd megszűnik. Csengele határában az 1940–1950-es években körülbelül 2 katasztrális holdnyi semlyékről termeltek ki mészkövet közutak és épületek alapozásához.

A kivágott terméskövet Szeged, Kistelek, Pusztaszer körzetében kubiba, a Kiskunságon, a Duna-Tisza köze középső és északi részén négyzetölbe rakták. A kubi (kubik) 1 öl széles, 2 öl hosszú, fél öl (95 cm) magas kőrakás, ami tulajdonképpen 1 köböl. A mértékegységet a kubikosoktól vették át. Egy négyzetölnyi kő a kubinak éppen a fele. A kő árát századunkban leginkább e két mértékegységben, néhol köbméterben számolták.”

A kövek szállítása külön foglalkozásnak számított. Érteni kellett a rakodásukhoz, mert a kő bármilyen kemény is, rosszul rakva könnyen eltörhetett. A magas kőfalakkal rendelkező kőfejtőkben a köveket ledobták a rakodóplaccra - ez külön gyakorlatot kívánt.

Egy-egy lovaskocsi vagy ökrök által húzott szekér nem sok követ tudott elszállítani. Az egerszalóki kőből 1000-1200 darab kellett egy épülethez - ez 50-60 forduló fuvart jelentett.

A kőbányászat nem volt veszélytelen foglalkozás. Gyakoriak voltak a balesetek, de a nagy erőkifejtést iénylő, télen-nyáron végzett munka hamar tönkretette az emberi szervezetet. A kőpor belélegzése, a gyakran nyirkos munkahelyek miatt kevesen voltak, akik egészségesen érték meg öregkorukat.

Ha valami érdekel, esetleg segítségre van szükséged:

Mednyánszky 2007-2014