Kövek konzerválása

Amióta az emberek kővel építkeznek, mindig különös figyelmet fordítottak a beépített kőanyag felületének védelmére, legyenek azok falat vagy éppen boltíveket alkotó kőtömbök, vagy az épületet díszítő faragott kövek.

Az ókorban színes festéssel igyekeztek megóvni a köveket, a rómaiak viasszal vonták be a szobrokat, hogy az esővizet távol tartsák. A középkorban is viasszal, faggyúval próbálkoztak, sőt, Velencében, ahol a sós tengeri levegő különösen erősen károsította a köveket, disznózsírt is használtak erre a célra.

A XVIII-XIX. században úgy gondolták, hogy az kőből faragott épületszerkezetek megvédésének legjobb módja, ha bevakolják őket. Így aztán faragott ablakkeretek, párkányok, tagozatok tűntek el a habarcsréteg alatt - a mai kor régészeinek legnagyobb örömére, mert számukra ezek feltárása, kutatása végeláthatatlan munkát ad. Jó példa erre a Budai Várban álló számos lakóépület, és maga a Mátyás templom is, melyek vakolata alatt ott pihentek a XIV-XV. századi kőszerkezetek, amíg a II. világháború után - részben kényszerből - feltárásra nem kerültek.

Tény, hogy a kövek legjobb védelme, ha eltakarjuk őket - de ezzel az épület, a kőfalazat lényegét tüntetjük el.

A kőfalak védelmére számos módszert és anyagot kísérleteztek ki az évszázadok során. Főleg a XIX. század első felétől felében vált kényszerré a kővédelem, mert az akkor felvirágzó ipar addig soha nem látott energiaigényének kielégítésére csak a szén állt rendelkezésre minden hátrányával együtt. S ezek közül a legsúlyosabbak a szén elégetésével keletkező szennyezőanyagok voltak: a korom, a különféle széngázok, és az azok által a levegőbe jutó kén.

A kövek, elsősorban a mésztartalmú kövek védelmére már jó két évszázada alkalmazzák a mésztejjel történő telítést. Jól kialakult technológiája volt és van, a receptúra pontos meghatározásától a felhordás mikéntjéig. Rájöttek például, hogy csak egyszerű meszeléssel nem sokra mennek, az anyagot bele kell dörzsölni a kőbe. A mésztejhez konyhasót kevertek, ez adott egy bizonyos keménységet a víz elpárolgása után. A mésztejhez - a falazóhabarccsal ellentétben - frissen oltott mész a megfelelő, és azt is lehetőleg meleg vízben kell feloldani. Fontos előírás volt, hogy csak száraz és előzetesen letisztított felületen szabad a kezelést alkalmazni. (Megjegyzem, ez utóbbi előírás az azóta kidolgozott módszerekre is vonatkozik).

Nagyjából a XIX. század elején terjedt el az olajmázolás, melyre többféle olajt is alkalmaztak - nem sok eredménnyel.

Aztán az 1830-as évektől beköszöntött a kővédelemben (és még ma is tart) a vízüveg alkalmazása. A vízüveg (kovasav-gél) a kövekbe beívódva valóban megvédte őket a csapadékvíz beszívódásától. Számtalan módszert, sok-sok fantázianéven kikísérletezett vízüveg alapú anyagot használtak és használnak ma is a kővédelem céljára.

De ez a módszer is, akárcsak az utána következők közül számos, egy igen komoly következményt rejtett magában.

A vízüveg a kő felületén és az az alatt található pórusokat eltömíti, kemény, vízhatlan kérget alkot. Ezáltal megvédi a felülről, kívülről támadó víztől - ugyanakkor a kőben lévő vizet sem engedi eltávozni. A kéreg mögött felgyülemlő víz nem csak nyomást fejt ki, de télen megfagyva meg is duzzad. ennek következményeként a felületi réteg leválik, és így a kő felülete károsodik. Sajnos nagyon sok ilyen kővel találkozhatunk napjaikban is, mely a korábbi vízüveges eljárásnak esett áldozatul.

A kemény mészköveken és a nemesebb burkolati anyagokon (pl. a márványokon, gránitokon) ez a jelenség kevésbé alakul ki, mert ezek szövetébe a vízüveg nem ívódik be csak néhány mikron mélységig.

A XIX. század közepétől a vízüveges védelem hátrányainak felismerése vezetett egy új, védelemre alkalmas, ugyanakkor a kőfelületet "lélegezni" hagyó eljárás, az úgynevezett fluátozás kidolgozásához.

A "fluát" nem más, mint a szilícium, magnézium, az alumínium fluorhidrogénsavja. Hatására a mészkő felületén fluórsavas mészkő képződik, és az a kovasavval együtt kitöltve a pórusokat víztaszítóvá teszi a követ, ugyanakkor nem lesz vízzáró - tehát a hátulról a kőben mozgó vizet szabadon engedi eltávozni. A fluátozást Európa minden országában alkalmazták, az egyik legjobban bevált változatát egy magyar mérnökkari tiszt, a 48-as szabadságharcban Klapka mellett Komáromban is szolgálatot teljesítő Szerelmey Miklós dolgozta ki. Szerelmey a kövek nagy szakértője volt, neki köszönhetjük a litográfiai (kőnyomatos) sokszorosítási eljárás feltalálását is.

Szerelmey Angliában dolgozta ki a fluátozási módszerét, ott az erre a célra használatos vegyszert Szerelmey-féle folyadéknakis nevezték.

Később, és más országokban még számos fantázianéven forgalmazták a fluátot, készült cinkből, magnéziából is. Hazánkban is sok-sok évtizeden át alkalmazták - s közben fény derült arra is, hogy a kemény mészkövek, márványok, vulkáni kövek esetében nem annyira hatásos, ám a például a főváros körül bányászott puha mészövek esetében (sóskúti, budafoki mészkő, kőbányai kő) jól alkalmazható.

A következő évtizedekben még számos kőkonzerváló anyagot igyekeztek kikísérletezni. Különféle fantázianeveken használtak káliszappant ("tesztalin"), kovasavat timfölddel keverve (ez utóbbit homokkövek védelmére), nitrocellulóz- oldattot ("zappon"), mesterséges műgyantákat (például bakelitet) - és visszatértek az évszázadokkal korábban használt anyagokhoz, a parafinhoz, viaszhoz is. Ez utóbbiak a szennyezett városi levegőn elég jól beváltak, bár hátrányuk volt, hogy időnként meg kellett újítani a bevonatokat, mert az időjárási hatások lassan-lassan "megették" a felhordott rétegeket.

A különféle kőkonzerváló anyagok mindenféle fantázianeveken kerültek forgalomba, a két világháború között számossal találkozhatott az érdeklődő.

Az az igazság, hogy a fent felsorolt eljárásokkal együtt is a kőkonzerválást nem igazán sikerült tökéletesen megoldani a szakembereknek. Az egyik anyag bezárta a vizet a kőbe, volt, amelyik kémiai elváltozást okozott a puhább szerkezetben, megint másikat újra és újra fel kellett hordani a felületre.

Ha nem akarunk a kövek tönkremenetele miatt aggódni, nincs nagyon más megoldás, mint a tartósabb, erősebb, keményebb kőanyag alkalmazása.

Napjainkban, a XXI. század elején kőkonzerválásra, megóvásra jellemzően a viasz-alapú anyagokat használják a szakcégek, minden előnyével és hátrányával együtt. Ezek közül a legjelentősebb a már említett azon tény, hogy a viaszos védőbevonatot néhány évenként újra fel kell vinni a kőfelületre. És ez ugye, mint tudjuk, pénzbe kerül...