A kő az emberiség legmaradandóbb építőanyaga, amely sok ezer éve szolgálja a civilizációt. Még ma sem tudjuk, milyen célból készültek azok a hatalmas kövekből összeállított építmények, amelyek Észak-Franciaország atlanti partjainál, Carnac közelében találhatók, és amelyek kilométereken át húzódnak az országutak mentén, a szántóföldeken.
A kő mint építőanyag a római idők óta jelen van a Kárpát-medencében és végigkíséri a történelmünket. A a paraszti építészetben nagyjából a XVIII. századtól követhető nyomon, nagy fellendülése a XIX. század második felében következett be. Ekkor már szerkezeti, tartófalak készülnek belőle, egyes vidékeken a kő válik jellemző építőanyaggá. A folyamat a módosabb gazdák, kisnemesek körében indul meg, amire jó példa a Balaton-felvidék: számos egykori kisnemesi-nemesi településen (Szentgál, Szigliget, Nemesvámos, Városlőd) még ma is állnak azok az épületek, melyek 120-150 éve épültek. S találunk köztük olyanokat is, melyekben az első, utcai szobának már a mennyezete is (keresztboltíves, boltozatos rakású) kőből készült. Ez már nagy mesterségbeli tudásra utal – és persze az építtető részéről való igényre, hajlandóságra (és gazdasági áldozatvállalásra) is. A köznép építészetében a kő így hódít teret az alapozástól a falazaton át a bonyolult födémszerkezetekig, a látványos kőtornácokig. Számos vidéken megmaradtak a régi kőházak, amelyek felújítása időszerűvé teszi a könyvet. A szerző hasonló módon már feldolgozta a magyarországi barlanglakásokat és a vályogházakat.