|
|
|
A hazai építészetben létezik egy olyan anyagcsalád, mely igen hasonlatos a kőhöz. A XIX. század második felétől egészen a modern építészet hajnaláig, azaz a II. világháborúig használata olyannyira elterjedt volt, hogy nagyvárosaink, de kisebb településeink építészetét és településképét, városképét évtizedekre – sőt, ma már nyugodtan állíthatjuk, egész évszázadra – meghatározta. Vidéki családi házak és közösségi épületek, nagyvárosi bérházak és középületek ezreinek homlokzatán találkozunk ezekkel az anyagokkal – a korábban műköveknek, ma inkább találóbban kőutánzatoknak nevezett anyagokkal.
Ha bárki végigsétál Budapest utcáin, vagy Pécs, Miskolc sétálóutcáján, a házak homlokzatairól díszesebbnél díszesebb, néha már-már giccsesbe hajló homlokzatok tekintenek le rá. A különféle homlokzati díszítmények, az ablakok klasszicista keretezései, a párkányok vagy az éppen alattuk futó díszítősorok még a szakavatott szemlélőnek is faragott kő hatását keltik – a laikusokról nem is szólva.
|
|
|
|
Pedig ezek a homlokzati díszítőelemek egytől-egyig nem másból, mint a XVIII. század végén, a XIX. század során feltalált és alkalmazott több tucatféle kőpótló anyagból készültek. Ma az ilyen anyagoknak az előállítása, használatuk módja, technológiájuk ismerete szinte teljesen elveszett. A régi korok mesterei – akik között voltak kifejezetten az ilyen vakolatok, homlokzati díszítések készítésére specializálódtak – nem élnek, a szakirodalomban pedig csak igen-igen kevés és hiányos információk lelhetők fel róluk. Az ilyen épületrészek ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint az igazi kövek – és hazánkban szinte megszámlálhatatlan az olyan épületek száma, melyek ilyen homlokzatokkal készültek. Az alábbiakban az ilyen épületek tulajdonosainak, kezelőinek kívánok segítséget nyújtani. |
|
A kőutánzatok alkalmazása
A XIX. század 80-as éveitől hazánkban mind a hivatalos, mind a köznapi építészetben az úgynevezett eklektikus stílus terjedt el. Az eklektika szó válogatást jelent - tulajdonképpen a korábbi építészet stílusok összeválogatásából, egymás mellettiségéből keletkezett építészeti stílusról beszélhetünk. Az új épületek is ezt az irányzatot követték, de számos már meglévő épülethomlokzat kapott új, eklektikus arculatot ezekben az évtizedekben.
Az eklektikában – sokak által kárhoztatott módon – a klasszicista és a romantika építészete vegyült. Mindkét stílus nagy hangsúlyt fektetett a homlokzatok díszítésére, s ezt az eklektika ötvözte. Az ablakok körül megjelennek aedikulák (latin szó, jelentése: házacska), a párkányzatok hangsúlyos szerepet kapnak, pilaszterek, timpanonok keretezik az ablakokat, s ezek egytől-egyig úgy festenek, mintha kőből készültek volna.
Mint említettem, az eklektika igencsak lenézett és megszólt műfaja volt az építészetnek. De valljuk be, hogy mai városaink képe e nélkül a stílus nélkül igencsak szegényes és egyhangú volna. Figyeljük csak meg: a magas bérpaloták minden emeletének más és más a homlokzati díszítése, az ablakokat keretező elemek kialakítása, a párkányok tagolása, a rusztikák képzése. . S nem csak a középületek, a nagy bérházak ilyenek: vidéki városaink magánépületei is bővelkednek az ekletikus építészet gyöngyszemeiben.
|
|
|
A kőutánzatok anyaga
Az ekletikus építészet által alkalmazott nagy mennyiségű díszítőelem elkészítése és elhelyezése valódi kőanyagból elképzelhetetlen lett volna. Nem csak anyagi, hanem munkaszervezési és gyártási okok miatt sem. Lássuk be, egyik nemzetnek, országnak sem áll rendelkezésre ilyen mennyiségű, díszítőelemként felhasználható kőanyag – a legyártásuk költségeiről, időigényességéről és elhelyezésük műszaki problémáiról nem is beszélve.
Az eklektika korában a megnövekedett építési igény, a frissen fellépő környezeti ártalmak (jelesül a szénfűtésből eredő füst károsító hatása) számos új, jobb, vagy jobbnak vélt építési anyag kidolgozását és alkalmazását hozta magával. Az építőanyag-gyártók, az építéssel foglalkozó mesterek számos kísérletet tettek arra, hogy egyrészt mutatósabb, másrészt tartósabb anyaggal építsék meg vagy díszítsék fel épületeiket, természetesen szem előtt tartva a költségtényezőket is. Ennek következtében igen gyakran egy homlokzaton, de nem ritkán még egy-egy ablakkeretezésen belül is különféle anyagok kerültek alkalmazásra. Ezért aztán találhatunk természetes kövek mellett égetett kerámiából, és mesterséges készítményekből, műkőből, mészhomoktéglából egymás mellé épített épületrészeket.
Ennek a szándéknak a következménye lett aztán a kőutánzatok kikísérletezése, majd hosszú-hosszú évtizedeken keresztül alkalmazása.
A kőutánzatokkal két célt kívántak elérni az építők: egyrészt viszonylag olcsón elkészíthető anyagot akartak előállítani, ami csak részben sikerült. A másik cél a könnyű bedolgozás volt. Ezt is csak részben nevezhetjük sikeres célnak. Igaz, hogy egy több emeletes épület homlokzata díszítésének kivitelezésekor egyszerűbb volt vakolómunkát végezni, mint tömbköveket elhelyezni, ám – főként az első időkben, amikor a technológiák még nem voltak eléggé kiforrottak – számos gond volt az így elkészült szerkezetekkel. Sok-sok homlokzat omlott le a járókelők fejére, mire végül olyan anyagok és technológiák alakultak ki, melyek megbízhatóak és tartósak voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a mára már 100-120 éve álló házak is biztonságosak e szempontból – pedig hosszú évtizedeken át érték őket az időjárás viszontagságai, s ne feledjük, bizony volt egy világháború is.
|
|
|
E hosszas bevezető után nézzük hát magukat a kőutánzatokat, korabeli nevükön „műköveket”.[1]
.
A kőutánzatok kialakulása tulajdonképpen a hagyományos habarcsok javításának szándékából ered. Már réges-régen, talán a középkorban, de bizonyíthatóan az újkorban, úgy a XVII. századtól kezdve az építőmesterek igyekeztek a homlokzatok bevonására szolgáló vakolatok tulajdonságait javítani. Mindenféle anyagot kevertek a habarcsba, kőzúzalékot, kőport, aszfaltot, de még szerves anyagot is, például juhszőrt. (Ez utóbbi például igen erős vakolatot adott, mivel a szálas anyag úgy funkcionált a keverékben, mint manapság a vasbetonban a vasszálak).
Ezekkel az anyagokkal kísérletezve elődeink rájöttek, hogy némelyikük kiválóan alkalmas olyan térbeli díszítőelemek megalkotására, melyek az épületek homlokzatán is alkalmazhatók.
Az ilyen anyagok száma szinte végtelen. A XIX. században különféle fantázianevek és gyártók nevei alatt ezer és ezer változatuk készült. Ám szomorúan kell kimondanunk, hogy ma már ezek közül szinte egy sem ismert. Az építészettörténettel foglalkozó néhány elszánt szakember (mint például a kőváló szerző, Déri Attila) jegyez egy-egy szakcikket e témában, de sem a szakemberek nem ismerik ezeket az anyagokat, sem a felnövekvő építész generációnak nem tanítják már a használatukat, alkalmazásukat.
Az első kőutánzó anyagokat még a mészhabarcs javításával igyekeztek megalkotni. Téglaport, kőport kevertek a habarcsba, ami nem csak erősítette azt, de színezést is adott.
Voltak olyan műkőanyagok, melyekben a meszet a gipsz helyettesítette, s voltak, melyekben nem más, mint vaspor volt az erősítőanyag. Sokféle arányban keverték a mészhabarcsba, de az anyag használatát hátráltatta, hogy a vizet magába szívta és elszínezte a vakolt felületet.
Számtalan próbálkozás után a kőpótló anyagok igazi aranykora a cement (régebbi megnevezésükkel hidraulikus kötőanyag) elterjedésével köszöntött be. Manapság már csak a portlandcementet ismerjük és használjuk, de a régi korokban legalább féltucatnyi fontos és az építőiparban általánosan használt cementféleséget ismertek. A különféle adalékanyagok hozzákeverésével ezek segítségével több olyan kőutánzó anyag is létrejött, melyet aztán évtizedeken keresztül jó eredménnyel használtak. Érdemes néhányat megismerni közülük.
Ilyen volt az úgynevezett magnéziacement, mely magnéziumoxid (MgO) és a magnéziumklorid (MgCl2) vizes oldatának fehér színű keveréke, melyhez valamilyen építési anyag törmelékét keverték. Igen jól köt szerves anyagokhoz, konzerválja is ezeket. A 60-as évekig gyakran használták padlókhoz, mert igen kopásálló anyag. Nyomószilárdsága 28 napos korában akár a 100 kg/cm2-t is elérheti. Fontos tulajdonsága, hogy kötése a bekeverést követő kb. 10 perc elteltével megkezdődik, és 8 óra után már telejsen szilárd, megkötött állapotú.
A magnéziumoxid és a magnéziumklorid aránya 2,5-3,5:1-hez az ennél magasabb magnéziumklorid duzzadást, a kevesebb zsugorodást okoz. Ha téglautánzatnak kívánták használni, akkor téglaport, ha kőutánzatnak, akkor márvány- vagy gránitport kevertek bele. A magnéziacement tulajdonságai a mészhabarcshoz hasonlítanak, ám igen tartós és mivel igen finom szemeloszlású, ezért jól formázható anyag. Fontos tudnivaló, hogy a víz a megszilárdult magnéziacementből kioldja a sokat, ezzel tönkreteszi a kötőanyagot, ezért kültéren csak vakolt felületként alkalmazható. A magnéziacement összetevőit külföldről kellett importálni, ezért meglehetősen drága építőanyag volt.
Több néven is forgalmazták volt (Albolith, Cajalith), hazánkban és az osztrák-német nyelvterületen a Sorel-cement név volt a legelterjedtebb.
A csapadékos angol időjárásnak ellenállt a később egész Európában elterjedt Ransome-cement, melyet iszapolt krétából, finom homokból és „infuzóriaföldből”[2] állt, melyet vízüveggel kevertek.
A dolomitcement – melyet egy időben a Komárom megyei Leányváron gyártottak – hasonló a magnéziacementhez, de szilárdsága és kötőképessége gyengébb annál, ezért kopásnak kitett helyen nem használták.
A fent említett magnéziacement mellett az úgynevezett románcement volt a leggyakoribb, falak burkolására, díszítésére használatos kőutánzó anyag. Ma mást értenek rajta, mint a XIX. század második felében. Abban az időben a románcement a magasabb kovasav tartalmú, a mésznél nagyobb, de a portlandcementnél kisebb fajsúlyú cementanyagot értették. Mivel szerves anyagot tartalmaz, színe nem szürkés, hanem barna – ezért a homlokzati kőutánzatok készítésére különösen alkalmas. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyarországi, eklektikus stílusban készült kőutánzatok túlnyomó többsége ebből a két anyagból készült.
Az 1960-as években merült fel annak igénye, hogy a jó fél évszázaddal előtte nagy mennyiségben beépített durvamészkő anyagokhoz (sóskúti, kőbányai, budafoki mészkő) is megfelelő javítóanyagok álljanak rendelkezésre. Ennek oka elsősorban az akkori piaci-kereskedelmi viszonyok nevezhetők meg… magyarán ezek a jól bevált, jól felhasználható építőkövek elfogytak, a még üzemelő sóskúti bánya nem tudta kielégíteni az igényeket.
Ekkor a következő keveréket használták ezeknek a köveknek a javítására: 50 tömegrész sóskúti mészkőőrlemény (ez bőven rendelkezésre állt), 0-1 mm kvarckavics őrlemény 50 tömegrész, 450-es portlandcement 25 tömegrész, trassz-őrlemény 15 tömegrész (trassznak akkor az időben a tufa őrleményét nevezték), mészhidrát 5 tömegrész.
Ugyanígy a különféle kőanyagok javítására szolgáló keverékekre is kidolgoztak pontos receptúrákat.
A homokkövet fehércement és tört folyami homok 1:4 arányú keverékével javították.
Márvány javítására, pótlására több, különféle színű keveréket állítottak elő, melyeket először szárazon kevertek össze, majd kevés vízzel, aztán – azért, hogy valóban márványhatást érjenek el –, egyre nedvesebb állapotban, részben csomós állapotban, részben permetezve, szitálva rakták egymásra. Az így kapott réteges keveréket átvágva márványutánzatú anyagot kaptak, melyet rádolgoztak a javítandó felületre, és fényesre políroztak.
|
