A kőfalazatú lakóházak formái nem sokban különböznek a más építőanyagból - elsősorban vályogból, és égetett téglából épültekétől. A népi lakóépületek formáinak alapvető ismereteiről a vályogházakról szóló honlapon itt részletesen írok. Természetesen vannak eltérések, jellegzetességek, ám ezek jórészt az építőanyag tulajdonságaiból, lehetőségeiből vezethetők le - és soha nem öncélúak.

A kőfalazatú parasztházak általában a jól ismert hosszú, nyeregtetős ház, esetleg a tört, "L" alaprajzot mutató épületek.

Maga a kőépítkezés a népi építészetben viszonylag későn nyert teret, így a mintaként szolgáló nagyúri, vagy nemesi épületformák a köznép építkezésében csak a XIX. század második felében jelennek meg. A XX. század elején emelt, a jómódúak villáit utánzó alaprajzú épületek inkább a nagyvárosok közelében, vagy a kertvárosnak számító külvárosokban találhatók meg, falvainkban a kőfalazatú épületek is a helyben ismert és megszokott formában épülnek.

Igaz ez az 1950-es, 60-as évektől kezdődő, nagy intenzitású családi ház építkezési folyamatra is: a falvaink képét ma meghatározó "kockaházak", sátortetős épületek akár téglából, akár vályogból, akár tufa vagy éppen homokkőből épültek, azonos formát, azonos alaprajzi elrendezést mutatnak, sőt még a belső helyiségek elrendezése is nagyjából ugyanaz bennük.

A kőházak formájának, külső megjelenésének vizsgálata során a hagyományos építőanyagú (borona, vályog, tömésfal) épületekkel összehasonlítva négy területen fedezhetünk fel jelentősebb eltérést:

- a kőből természetszerűleg több szintes épületek is épülhetnek

- a ház fontos funkcionális elemévé válik a tornác, formája, kialakítása egyedi sajátosságot ölt

- az épületeken díszítőelemek jelennek meg,

- a kő a gazdasági épületek falazatában egyes területeken uralkodóvá válik, és szinte egyedüli építőanyaga lesz a pinceépítészetben.

Míg a városi építkezésben - ne feledjük, a városi lakóházépítés is népi építészet - viszonylag hamar megjelenik az emeletes, több szintes lakóépület, falvakban egészen a XX. század második feléig nem találkozunk a hagyományos értelemben vett emeletes házakkal.

Mindenképpen a többszintes épületek közé sorolhatók azonban azok az épületek, melyek alatt pince létesült, melyek lakórésze a különféle célokat szolgáló tárolóhelyiségek áll. Ha a világörökségnek nyilvánított Hollókőn, vagy a Balatonfelvidék, esetleg a Hegyalja településein és szőlőbirtokain körültekintünk, az ilyen több szintes épületek garmadával találkozhatunk.

Akár lakóépületet épített elődünk, akár külön helyiségre volt szüksége a termények, a gazdasági eszközök tárolására, a pince és a lakórész közös kialakítása célravezető megoldás volt. A kiindulási elv a két változatban különböző, de az eredmény ugyanaz: a településen belül azért épült a ház alá a pince, hogy a gazda a lakóhelyén dolgozhassa fel a terményt; a szőlőbirtokon pedig azért épült a pince fölé a ház, hogy szükség esetén ott megszállhasson, végezhesse a szükséges munkákat.

Az ok mindegy is - a végeredmény a lényeges: olyan épületeket építettek, ahol a tevékenységek (terményfeldolgozás-tárolás, és a lakásfunkció) elválasztása szintben történt. Az építők és az építtetők megtanulták olyan szerkezetek létrehozását, melyek nagyobb terhet voltak képesek elviselni, kialakították és alkalmazták a különféle célravezető technológiákat (pl. boltívek, támbordák építése, lejáratok, kialakítása stb.)

Az építőkő felhasználása aztán lehetővé tette valódi emeletes házak építését is. A néhol szűkös telekméret, a család igénye - vagy egyszerűen csak annak megmutatása, hogy igenis megtehetem már, hogy emeletes házat építsek - az elmúlt évtizedekben a többszintes épületek számának soha nem látott gyarapodását eredményezte. A hazai kőanyagok minden további nélkül lehetővé teszik legalább két szint felépítését - és ennél többre (azaz egy földszintre, és egy emeletre) jobbára nincs is szükség. Minden kőnyerő vidékünkön tucatjával találunk ilyen épületeket, nehéz is megmondani egy-egy bevakolt házról, hogy az téglából, vagy építőkőből épült-e.

A tornác

A hagyományos - klasszikus - népi építészetben a kő megjelenése az épületek tornácának kialakításában is jelentős változást hozott. (részlet a Vályogházak című könyvből)

A magyarországi népi építészet egyik legjellemzőbb és egyben legmeghatározóbb alkotórésze a házak tornáca.

A szakirodalom a XIX. század elejére teszi kialakulásukat, de bizonyítható, hogy jóval korábban, már a török dúlás utáni időkben voltak előzményei a köznép építkezésében. A tornác maga fontos szerkezeti rész, de egyúttal a parasztházak formájának meghatározó eleme.

Előzményei a görög, római korból eredeztethetők: a mediterrán vidékeken az ókorban igen elterjedt átrium-ház fontos része volt az a fél oldalán nyitott folyosó, mely oszlopsorával a belső udvar felé átmenetet képezett az épület zárt helyiségeiből. Az ily módon kialakult épületszerkezet lehetőséget adott arra, hogy a nyári nagy melegben vagy csapadékos időjárás idején is fedél legyen a ház lakói fölött, ugyanakkor a szabad levegőt szívhassák be. Ezek a terek egyben a társasági élet terei is voltak.

A kora középkorban az egyházi építészet folytatta ezt a hagyományt. A kolostorok belső kerengői ugyanilyen célt szolgáltak. A reneszánsz visszanyúlva az ókorba a világi építészetben is újra megteremtette a felül fedett, ám oldalt nyitott folyosó intézményét. Itáliai paloták százain láthatjuk e kerengőket - természetes, hogy megjelennek a kisebb vagyonnal rendelkező, de reprezentálni kívánó köznemesek épületein is.

Ám míg a mediterrán vidéken ezen a ponton meg is áll az oszlopos "előépítmény" terjedése, hazánkban innen, ettől a ponttól kezd igazán elterjedni.

A felvilágosodás, a reformkor nemesi rétege olasz mintára építi házait, palotáit. Nem a mediterrán igényelte jelleg vezeti őket, hanem az itáliai művészet szeretete - és mert ezzel is el akarnak térni a megvetett német példától.

(Kevéssé ismert az a tény, hogy a felvilágosodás kori magyar arisztokrácia tagjai közül számosan igen magas építészeti ismeretekkel bírtak. Ez nem véletlen: a barokk korban minden főnemest, a főpapság tagjait eleve úgy neveltek, hogy majdan mecénásként, "inventor"-ként gyarapítsa jószágát, ezzel hazáját. A mai napig álló és méltó alkotások őrzik azok nevét és emlékét, akikben ez a magasztos gondolat megragadt - és nem a németföldön, Ausztriában herdálták el vagyonukat. A főnemesi családok tagjai tudják a XVIII. században, hogy feladatuk az ország újraépítése, felvirágoztatása. Tanulmányaik során magas szintű építészetet is tanulnak, nem egy közülük maga is tervez épületet. Német, itáliai egyetemeken tanulnak, megismerik a külhoni építészet fortélyait, megoldásait. A XVIII. század végére, a XIX század elejére főúri, püspöki paloták, kastélyok százai állnak az országban, de a köznép számára épített épületek is megjelennek minden településen az uradalom általi beruházásban. A Széchényi, Ráday, Teleki, a gróf Esterházy család, a Grassalkovichok, vagy Vay bárók által épített épületek százai a mai Magyarországnak is jelentős és értékes nemzeti vagyonába tartoznak. De nem csak maguk a főurak, az alkalmazásukban álló gazdatisztek (régensek, prefektusok) is széleskörű építészeti, építési ismeretekkel rendelkeznek, nem egy esetben évtizedekig szolgálják megelégedésre urukat. Ők azok, akik a köznéppel, a községek, városok embereivel napi kapcsolatban vannak, hatásuk a népi építészetre meghatározó.)

Míg a kastélyok, templomok a reprezentációt szolgálva a barokk minden mutatós jegyét magukon viselik, az uradalmak gazdasági, közösségi építményei az egyszerű - ám éppen emiatt a köznép áltál követhetőbb, utánozhatóbb - formai és szerkezetei megoldásokat tartalmazzák. Az ilyen épületek (malmok, mesterépületek, terményfeldolgozók, vendégfogadók, a plébániák, községi iskolák, tisztviselői lakóépületek) jellemző és fontos része az oszlopos tornác, mely a belső, az épület által körülfogott udvart veszi körül.

Napjainkban is számos, a XIX. század elejéről megmaradt ilyen közösségi épületet ismerünk, és nem nehéz felfedezni a nyitott folyosók továbbélését a parasztházak, vályogházak szerkezetében.

A tornác a lakóházakban, a paraszti életmódban természetesen más célt is szolgált a reprezentáción túl: olyan teret jelentett, ahol terményt lehetett tárolni, el lehetett végezni bizonyos munkákat, sőt, nyaranta gyakran a család egy tagja, vagy a kisegítő személy hálóhelyként is használhatta.

A tornác maga - alakmeghatározó tulajdonságán túl - szerkezeti funkciót is kapott: feladata, hogy a széles tetőt tartsa, lehetővé téve, hogy a lehulló csapadék az épület falától minél távolabb kerüljön a földre. A nagy nyári melegben a tornácra kifutó tető árnyékolja az épület falát, az udvar fel nyíló ajtók, ablakok így nem kapnak olyan erős, közvetlen napsütést. A tornác a - mai szóhasználattal - passzív napvédelem, klímaszabályozás egyik első, és mi tagadás egyik leghatékonyabb szerkezete.

Éppen ezért hazánkban a tornácok legjellegzetesebb típusa az oldaltornác. Általában a házak napsütötte oldalán húzódik. Innen nyílnak a helyiségekbe a bejáratok, lehetőséget adva arra, hogy akár a legcsapadékosabb időjárás esetén is száraz lábbal lehessen megközelíteni a ház különböző helyiségeit.

Ha a tornác az épület előtt húzódik, oromtornác a neve. Főleg az észak-magyarországi és erdélyi területeken ismert.

A ház három oldalán húzódó körtornác ma már kevés helyen található meg.

Igen érdekes megfigyelni a tornácok átalakulásának folyamatát, mely a ház alakjának, formájának változásához vezet: az oldaltornác egyik (akár az utca felé eső, akár az attól távolabbi) fele beépítésre kerül, így nyerve teret a háznak. Ezt a megoldást a szakirodalom tört tornácnak nevezi. Az is gyakran megesik, hogy a másik vége is elfalazást kap, ezzel az ún. lopott tornác alakul ki - ezzel létrejön a kétsoros lakóház. Az ilyen utólagos beépítés könnyen felismerhető: az udvar felé eső helyiségek ilyen esetben mindig feltűnően keskenyek.

(Debrecen környékén ezeket az utólagosan - az utcára nyíló ablakkal - kialakított helyiségeket "katonaszobának" hívták. Ennek magyarázata, hogy a XVIII. századi uralkodói rendeletek kötelezték a város polgárait a katonák elszállásolására, és nem volt más mód a lakás lakóterületének bővítésére.)

Az egyszerűbb tornácok tartóoszlopai fából készültek, komolyabb változatuk kőből, téglából falazott. Ismert olyan megoldás is - főleg az Alföldön -, amikor a faoszlopokat agyagtapasztással burkolják és bemeszelik, amivel a szilárdabb anyagból építetteket utánozzák. De még a faoszlopos tornácok is fontos reprezentációs szerepet kapnak, ha másképp nem, egyszerű festéssel, figurális díszítéssel.

Míg a földfalú házaknál elsősorban a faoszlopos, ritkábban a téglaoszlopos tornácok a jellemzők, a kőházak tornácai elsősorban abból az anyagból készültek, melyekből maga a ház. Ennek következtében az oszlopok vaskosabbak, igen gyakran a magas, széles mellvédről indulnak, és közöttük boltívek tartják az ereszt.

Ezeknek a megoldásoknak elsősorban szerkezeti-statikai okai vannak.

A kőből készült oszlopok - hacsak nem formára faragott és pontosan egymáshoz illeszthető kövekből áll - stabilitása korlátozott. Míg egy négyzetes keresztmetszetű téglapillér, vagy éppen egy tartós faragott fából készült oszlop igen jelentős - és az építők által már jól ismert, évszázadok óta kipróbált - állékonysággal rendelkezik, a kőből épült pillérekről ez nem mondható el.

A kőből rakott pillérek, főleg ha nem sárral, hanem habarccal épültek nagy terhet képesek elviselni függőleges irányban, ám a kimozdulás, kifordulás ellen kevésbé védettek, mint az előbbiek. A kő tornácok oszlopai tehát ezért olyan vaskosak, nem pedig azért, mert nagyobb teher jutna rájuk, mint a hagyományos anyagból készültekre. Az ilyen tornácok tucatjait találhatjuk a Balatonfelvidék, a Mátra, a Börzsöny településein.

E tájegységeken mind az íves, mind az oszlopos tornácok gyakran kapnak gazdag díszítést, gyakran megtaláljuk rajtuk a klasszicista, barokk stílusjegyeket is. Számos műemléki védettségű épületünk legértékesebb, leglátványosabb részei ezek, megóvásuk, védelmük elengedhetetlen.

A kőoszlopos tornácok szerkezetileg, technológiailag legérdekesebb példányaival a Bükk-alja barlanglakásainál találkozhatunk. Szomolya, Sirok, Noszvaj településeken számos olyan barlanglakás létezik még a mai napig, melyek szabályos, a népi építészetben megismert tornáccal rendelkezik. E tornácok oszlopai csak ritkán falazottak: sokkal inkább jellemző, hogy az oszlopokat a föld alatti lakás építésekor magából az anyakőzetből alakították ki, és mögé épült meg ("épült" meg) maga a barlanglakás.

De a nagyközönség természetesen sokkal inkább a Balaton-felvidék tornácos, nádtetős épületei révén ismeri a kőoszlopos tornácokat, épületeket.

Érdemes megfigyelni, hogy míg a faoszlopos tornácok gyakran az épületek utcai homlokzatán, esetleg az épület három oldalán körben is megtalálhatók, a kőből készültek szinte csak oldaltornácként kerültek kiépítésre. Ennek egyrészt gazdasági okai vannak, de az telken történő épületek elhelyezése is indokolja ezt: az előtornác egészen egyszerűen nem fér el a szűk előkertben, a házak rövid utcai homlokzatán nem is mutatna jól - és funkciótlan is lenne - egy vaskos oszlopokkal alátámasztott tornác.

A díszítés

A kőfalazatú házak harmadik jellegzetessége a több szint és a tornác mellett a homlokzati díszítések jelentős száma.

Adott volt, hogy a köveket feldolgozók értettek a díszítőkő-munkához is.

Csak ritkán készültek öncélú díszek, a magyar népi építészetben sokkal inkább jellemző, hogy az egyébként is szükséges házelemeket díszítették a kőépítkezés során. Például a könyöklők,a kapufélfák, és az olyan tartozékok, mint a házak előtti padok kaptak egyszerű, de mutatós formát, díszeket.

A pince

A természetben lelt, bányászott kő tette lehetővé a népi építészet egyik jelentős ágának a pinceépítésnek a kifejlődését.

A hazai tájakon a pincék építése két tényezőre vezethető vissza: a szűk belterületi földekkel, azaz kisméretű házhelyekkel rendelkező hegyvidéki, dombsági településeken nem volt hely a termékek tárolására alkalmas építmények felhúzására, ezért az emberek kénytelenek voltak a földbe mélyített tárolókat, pincéket kialakítani. Ugyanígy a helytakarékosság okán, hogy ne az értékes, nehezen megszerzett és kialakított termőföldből vegyenek el - no meg persze, mert rájöttek, hogy a hűvös, föld alatti terekben jobban érik a bor - a szőlőtermelő vidékeken is elterjedt a pinceépítés.

És a természeti adottságok éppen ezeken a vidékeken nyújtottak jó lehetőséget a pinceépítéshez: hiszen az építéshez köveket e tájakon bárhol meg lehetett szerezni, sokszor még külön bányászni sem kellett: a termőföld megtisztításakor került annyi, amiből a pince boltozatát fel lehetett építeni. De persze sokfelé bányászták is a követ, nem véletlen, hogy a legszebb és legjobb ilyen jellegű gazdasági építményeink épp ezeken a tájakon találhatók meg.

A kőből való pinceépítésnek más oka is volt: tudjuk, hogy fából, földből (vályogból) pincét nem lehet építeni, a tégla pedig a régi korokban jóval drágább építőanyagnak számított, mint a kő.

A pinceépítés nem csak abból a szempontból volt hasznos, hogy újabb tereket nyertek elődeink, hanem abból is, hogy megtanulták a kövek felhasználásának, a kőből való építkezésnek módozatait, itt találkozunk először a népi építészetben a boltívek építésével - mely aztán később fontos szerepet játszik az igazán szép és míves házak felépítésében (belső boltívek, tornácok).

Jelen oldalakon nincs lehetőség a pinceépítészetről részletesebben szólni, de szerencsére a hazai népi építészeti kutatások (elsősorban Kós Károly, Vajkai Aurél, Balassa M. Iván, Andrásfalvy Bertalan munkái) részletesen feldolgozták már e témát.