A kőfalazatok építése egyidős az emberiséggel. Amint a vándorló ember felhagyott a folyamatos mozgással és nekikezdett a mezőgazdasági termelésnek, az állatok tudatos tartásának, világossá vált, hogy állandó fedélre van szüksége. Hajlékának erősnek kellett lennie, meg kellett védenie őt nem csak az időjárás viszontagságaitól, de az ellenségtől, a vadállatoktól is.

Az emberiség értelme hajnalán számos építőanyagot használt - és közben rájött, hogy igazán komoly védelmet a szilárd, bár nehezen megmunkálható kő ad. Először a természet által megalkotott kőházakban - a barlangokban - húzta meg magát. Később már maga is képes volt mesterséges barlangot - azaz kőházat - építeni.

A kőépítkezés sok ezer évre tekint vissza. Még ma sem igazán tudjuk, hogy milyen célokkal készültek azok a nagy kőből összerakott építmények, melyek Észak-Franciaország atlanti partjainál, Carnac közelében találhatók. Több tíz kilométeren át húzódnak az országutak mentén hatalmas kőtömbökből összerakott építmények. Egyes alatt sírokat találtak a kutatók, de többségük eredeti funkciója ma is rejtély. Legérdekesebbek közülük a Dolmeneknek nevezett építmények, melyek 3 nagy kőből állnak: kettő oszlopként, falként áll, harmadik társuk áthidalva őket tetőként működik. Talán ezek voltak az első, kezdetleges búvóhelyek, hajlékok?

Az emberek a kőfalak építését sok ezer éve gyakorolják. Az anyag beszerzésének nehézségei (ár, szállítás) természetesen először a jómódúaknak tette lehetővé a kő felhasználását, de aztán a köznép is hamar megtanulta, milyen kőből, mit és hogyan lehet építeni.

A legegyszerűbb formától a bonyolult, több szintes épületig, a hétköznapi lakóháztól a bonyolult, ipari, gazdasági célokat szolgáló építményig számos helyen találkozunk a népi, paraszti építészetben a kővel, mint falazati anyaggal.

Az egyszerű emberek a kő minden fajtáját felhasználták. Tudjuk, hogy már az ókorban kifinomult megmunkálási módokat ismertek e tartós anyag felhasználására a világ számos táján - ennek ellenére még a mai nap is mindennapos a termett, nyers kő felhasználása. És éppen ez az, ami megadja a kőépítkezés szépségét és változatosságát. Varietas delectat...

A kőfalakat típusainak legelterjedtebb osztályozási szempontja a kő megmunkálásának milyenségén alapul. Ennek megfelelően 3 nagy csoportba oszthatjuk a kőfalakat (az osztályozás kicsit önkényes, de a népi építészetben e három kőfal típus terjedt el...):

- terméskő falaknak nevezzük azokat, melyek alkotórészei, tömbjei a bányából (vagy más kőnyerő helyről) természetes állapotban, minimális megmunkálással kerülnek beépítésre,

- a faragott vagy idomított kőfalazatok olyan kövekből állnak, melyeket a bányában, kőüzemben, vagy éppen a beépítés helyén műár valamilyen szabályosabb formára faragtak. Lehetnek ezek öt- hatszöget formázó kövek (ezeket sokfelé "ciklop"-nak hívják), készülnek olyanok, melyeknek a falban kívülre kerülő, azaz látható felülete derékszöget mutat, és lehetnek olyanok, melyek párhuzamos élekkel rendelkeznek,

- a hazai népi építészetben, kőépítkezésben nagy jelentőséget kaptak és kapnak azok az építőkövek, melyek már a bányából téglát formázó alakban kerülnek ki - ezeket én az egyszerűség kedvéért "kváderköveknek" hívom. Maga a szó latin eredetű, négyszögletest, hasábot jelent.

(Újra és újra fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a megnevezéseket fenntartással kell kezelni. A hazai építészetben és főleg a népi építészetben ugyanazon szerkezetnek akár fél tucat különböző neve lehet - és ennek ellenkezője is igaz: számtalan esetben ugyanazon elnevezéssel sokszor egészen különböző szerkezeteket illetnek. Ha megkérdezünk egy alföldi és egy dunántúli embert, mi az a "fecskefal", vagy "sasfa", mindketten mást és mást értenek rajta - de mindkettőjüknek igaza van a saját környezetükben. Mert az ottani emberek AZT értik egy bizonyos szó alatt, amit...).

A nagyvárosi, iparszerű építészetben a kváderkő nem a szabályos téglatest formájú kő, hanem az a burkolókő, mely derékszögű sarkakkal rendelkezik, de vastagsága csak néhány centiméter, lemezszerű és a belső felülete nem olyan finoman megmunkált. És hogy még bonyolultabb legyen a rendszer: a magasabb rendű építészetben ismert a "kváderezés" kifejezés, ami a falak sarkain elhelyezett kősort (vagy kősor imitációt) jelenti.

De e kitérő után most már beszéljünk a kőből épített szerkezetek legfontosabbikáról, a felmenő falról és társairól...

Társairól... mert kőből nem csak falakat építettek régen, de e tartós és jó teherbíró anyag révén lehetővé vált biztonságos pillérek, oszlopok, kémények megépítése, kemencék és más fűtőberendezések megalkotása is.

Terméskő falak

A terméskő falazatok alkotó része az a kőanyag, melyet a bányászást (esetleg gyűjtést, régi épületek elbontását stb.) követően természetes, vagy igen kis mértékben megmunkált állapotban használnak fel.

A kövek mérete az ökölnyitől a több tíz kilósig, esetleg még nagyobb méretűig terjed. E kőanyagot rendszerint nagyobb kövek szétbontásával, törésével állítják elő. Hogy meddig bontják, aprítják a nyers kő tömböket,azt a célszerűség határozza meg.

E kőfajták kétségtelen előnye, hogy viszonylag - a többi, később tárgyalásra kerülő kőhöz képest - kevesebb megmunkálást igényelnek, és hogy szinte mindenhol megtalálhatók. Lényeges szempont, hogy nem érzékenyek a szállításra, ha a fuvarozás közben, felrakásnál, lerakásnál ide-oda dobálják őket, akkor sem szenvednek olyan sérült, hogy később ne lehessen felhasználni őket. Ezek miatt a tulajdonságaik miatt azt mondhatjuk, ezek a kövek a kőtársadalom szolgái, legalsóbb osztályai. De éppen ezért mindenki számára elérhetőek - és valljuk be, az ilyen, szabálytalan kövekből építhetők a leglátványosabb, legszebb falak. Nem véletlen, hogy az ilyen kőfalak aránylag ritkábban kapnak mindent eltakaró vakolatot...

A termésköveket ritkábban a bányában, gyakrabban a beépítés helyén alakítják felhasználható formájúra. Ez az alakítás nem jelent nagy és fáradtságos megmunkálást: a kőműves, aki a falat építi belőlük (vagy a gyakran a segédje) a kő éleit leüti (lefaragja) nagyjából derékszögűre vagy csak tompaszögűre ott, amelyikre felfekszik majd a falban. A lapját úgy ahogy síkra vágja - de azt is csak azon az oldalon, amelyik majd ki fog látszani. A nem annyira képzett kőrakó még ezt sem csinálja meg.

A falak építését - akárcsak a más falaknál - a sarkoknál kezdik. Ide mindig nagyobb kövek kerülnek - a Börzsönyben akár 100-120 centi hosszúak is, melyeket már több embernek kell a helyére illeszteni. A sarokkő elhelyezését és irányba állítását ("vinklibe rakását") mindig a mester végzi. Ez határozza meg ugyanis a fal egyenességét - és nem igazán venné senki szívesen, ha görbe, vagy nem derékszögű falak készülnének. Bár, ismerjük el, ez utóbbira eléggé gyakran van példa a népi építészetben - valahogy ez mégsem annyira zavaró.

A sarkokon elhelyezett kövek biztosítják a falak merevségét - ezért arra különösen ügyeltek, hogy az ide kerülő kövek és szomszédjaik szabályos kötésbe kerüljenek.

A sarkokat zsinórral kötötték össze, ez jelölte az irányt és nagyjából az elhelyezendő kősor magasságát. Ez utóbbi természetesen változó volt a bekerülő kövek méretétől függően.

Hosszabb falaknál a sarkok közé is kerültek irányt adó kövek, ezeket centrumoknak, babáknak hívták.

A kőfalak jellemzően nagy vastagsággal készültek. A korabeli előírások szerint 50 centiméteres vagy annál vékonyabb falak esetében olyan kövek használatát írta elő, melyekből két darab kiadta a falvastagságot a köztük lévő fúgával együtt. Az ennél vastagabb falak esetében a köztes terek kisebb kövekkel kitölthető.

Az egyszerű köznapi, paraszti építészetben persze e szabályt nem mindig tartották be, (többnyire jogosan) bíztak a sok nemzedéken át szerzett tapasztalatokban.

A terméskő falak falazásának persze vannak más szabályai is, melyek közül érdemes megismernünk néhányat.

- a beépített köveknek természetes fekvésüknek, rétegződésüknek megfelelően kell elhelyezkedniük a falban. Ez főképp az üledékes kőzetekre vonatkozik, hiszen ezek az ülepedésük során vékonyabb-vastagabb sávokban, rétegekben rakódtak le, nyomódtak össze - és így ebben az irányban jobb a teherbíró képességük.

- a köveket a lehetőség szerint úgy kell előkészíteni, megmunkálni, hogy a teherhatás irányára merőlegesen nagyjából sík felületen feküdjenek. Azaz alapesetben, ha függőleges az erő iránya (pl. egy falban), akkor a kövek alja sík vagy legalábbis ahhoz közelítő legyen (pl. tompaszögű).

- a terméskő falak hézagai váltsák egymást, vagyis ne folytatódjék az egyik hézag a másikban. Erre elsősorban a függőleges hézagok képzésénél kell figyelni. Akkor tekinthető megfelelőnek az ilyen falazat, ha a kövek legalább 8-10 centit átfedik egymást.

Ezzel biztosítható, hogy a kő a rá jutó terhet két másik, alatta fekvő kőnek adja át - azaz eloszlik a teher.

- egy csomópontban háromnál több fuga nem futhat össze (könnyen belátható, hogy ekkor ugyanis a fenti előírások már nem biztosíthatók)

- a kövek alá minden esetben habarcsnak kell kerülnie, két kő "csupaszon" nem fekhet egymáson.

- egyszintes épületeknél 100 centiméterenként egy-egy átkötőelem legyen: vagy a fal teljes vastagságát átérő kő, vagy a korábban már leírt kőpáros (azaz két olyan kő,a mi a fugával együtt kiadja a fal vastagságát). Kettő vagy több szintes épületeknél nagyjából úgy 30 %-nyi kötőelemet kell beépíteni.

- a külső falsíkon nem volt szabad háromszögletű kőnek megjelennie - nem csak esztétikai okokból, hanem ezért sem, mert ezek alakjuknál fogva könnyebben kicsúsztak, kiestek a falazatból.

- az álló hézagoknak a vízszintessel 60-70 fokos szöget kell bezárni,

- terméskő fal építésekor a köveket úgy kell összeválogatni és elhelyezni, hogy nagyjából méterenként, másfél méterenként egy végigfutó vízszintes fekvő hézag alakuljon ki - enélkül a magasabb falak kövei megcsúszhatnak. Az 1920-as évektől kezdve előírás volt, hogy bizonyos magasságonként két sor égetett tégla sávot kell beépíteni - ezáltal már vegyes fal alakult ki,

A kő falak építését vastagságuknál fogva rendszerint két, egymással szemben dolgozó mester végzi. Az előkészített, kissé beáztatott köveket a sarokkövek közé folyamatosan rakják le a fenn leírt szabályok figyelembevételével.

A kevésbé nedvszívó vagy ridegebb köveket - melyekhez a habarcs nem tapadt olyan jól - egy oldalról rakták: a kőművessel szembeni külső oldalt deszkázattal, zsaluval támasztották meg addig, amíg a habarcs meg nem kötött. A porózus kövekhez a habarcs jobban kötött, de gyakran ott is alkalmazták e módszert.

A terméskő falak elterjedt falazási módszere, hogy először a fal külső és belső síkja készül el két sor magasságig (vagy a sarokkövek felső élének magasságáig) és utána a közeiket kitöltik kisebb kövekkel ("durungokkal", "sifrával").

Komolyabb szakemberek a belső köveket is kötésben rakják, de van, ahol csak beszórják, bedobálják a kitöltő anyagot. Ilyenkor aztán kerül a betöltésbe minden - a Halászbástya egyik boltívének felújításakor rozsdás vödröt, rossz cipőt is találtunk a feltöltésben.

A kövek közötti kitöltés sárhabarccsal vagy mészhabarccsal történt. A sárhabarcsot a helyszínen kiásott földből készítették a tömésfalakhoz, vályogfalakhoz készülő keverékhez hasonlóan. Került bele szalmatörek, pelyva is.

Ha a köveket szabályosan rakták a fal belsejébe, akkor előtte elterítették a habarcsanyagot. De ismert az a megoldás is, amikor egészen híg anyagot öntöttek a kövek közé - ilyenkor ez jól kitöltötte az üregeket.

A kötőanyag elhelyezésének speciális módja, melyet már a rómaiak is ismertek - és melyet a középkorban vált elterjedtté - az, amikor a kőanyagot égetett mésszel keverve helyezték el, vagy utólagosan szórtak meszet a kövek közé. Ezt jól meglocsolták vízzel, és így a mész ott helyben kötött meg: a legerősebb kőfalak készülhettek ezzel a technikával. Természetesen ehhez igen sok anyag (mész) kellett - ezért régebben inkább csak a várépítészetben, azaz a módosabbak építkezésében volt használatos.

De hogy milyen régi és milyen tartós ez a technika, mi sem bizonyítja jobban, minthogy hazánkban a római korokból maradt mérnöki létesítmények (pl. az aquincumi vízvezetékek) is ilyen módon épültek és állnak majd' kétezer éve.

Elsősorban csapadékszegény tájakon (a mediterrán országokban, Spanyolországban, Görögországban) elterjedt építkezési mód, hogy a köveket minden ragasztóanyag nélkül rakják fel falaknak. Nálunk sem ismeretlen ez a módszer, elsősorban a Balaton-felvidéken találkozhatunk ilyen építményekkel: támfalakkal, kőkerítésekkel. Erre a célra erős, tartós kövek alkalmasak (pl. a bazalt, az andezit). Közülük is a lapos, lemezes formájúakat építik be ilyen módon, vízszintesen fektetve őket.

Amikor a fal elérte a végleges magasságot, a tetejébe igyekeztek nagyobb, a felső felületén sík köveket helyezni - ezzel a következő szerkezet, a födém megépítését segítették. Újabb korokban egy sor tégla zárta le a kőfalat, esetleg csak egy kiegyenlítő habarcsréteget terítettek rá.

A nyílászárók helyét a kőfallal együtt alakították ki. Az ajtók, ablakok függőleges szélét szabályosabb kövekből emelték, kávák a kőfalakba ritkán készültek.

Ahol lehetőség volt rá, az ajtók, ablakok kerete is kőből készült. A faragott kőelemeket (a függőleges "félfákat" és a felső, vízszintes "szemöldökfákat") a fal építésével együtt helyezték el, így biztosították stabilitásukat. Ezekre az ajtókat befúrt kovácsolt vas szerkezetekkel erősítették fel.

Gyakran csak fa áthidalók (gerendák, pallók) kerültek beépítésre, de ha ügyes volt a kőműves (és a kőanyag alkalmas volt rá), akkor a nyílás fölé boltívet rakott. Arra ügyeltek, hogy amennyiben a nyílászárók fölé még magas fal került, mindig boltívesen oldották meg az áthidalást. Ilyen magas fal lehetett egy következő szint, vagy például a ház két végén lévő oromfal...

Erről a következő fejezetben olvashatunk.

Ciklopkő, vágott kő falazatok

Az építészetben elsősorban inkább burkolásra, és nem teljes keresztmetszetű falak készítésre használják azokat a vágott köveket, melyeket hasított, vágott kőnek, ciklopkőnek, faragott kőnek neveznek.

Ezek rendszerint a bányából nyersen kikerülő kövek, és külön műhelyekben - vagy a bánya erre a célra kialakított placcán - vágják szabályos formájúra.

Legismertebb típusuk az a kő, melynek egyik - a később látszó - oldalát 5 vagy 6 szögűre vágják. Ennek neve ciklopkő. Az ilyen kövek további oldalai szabálytalan formájúak, felületűek, ezért a korábban a terméskő falazatoknál leírt elhelyezési szabályokat igen nehéz lenne betartani beépítésükkor - ezért is csak inkább lábazatok, kerítések külső, látványos burkolására alkalmazzák őket.

A ciklopkő falazat szerkesztési alapelve, hogy a sokszögű kövek a terhelést boltozatosan adják át az alattuk lévőnek - így ha egy kő ki is kerül a falazatból, az még továbbra is állékony marad.

A kövek látványos felületet adnak, szép mintázatok alakíthatók ki belőlük. Bármilyen típusú kő alkalmas ilyen fal készítésére, határt inkább a megmunkálás nehézsége, költséges volta szab.

Ugyanez igaz a vágott kő, hasított kő falakra is. Mivel ezek gyártása már igen munkaigényes, nem olcsó kőfajták. Leggyakrabban vegyes falba kerülnek beépítésre, azaz a fal magja, teste terméskő, építőkő, tégla vagy beton, és a látszó felület, a burkolat készül e kőanyagból.

Az olcsóbb hasított kövekből pár évtizede még készültek falazatok is - de lakóépületeknél ma már gazdasági okok miatt nem használják őket.

Építésükkor az általános falazási szabályok mérvadóak, de egyes típusoknál lehetséges például álló formátumú kövek beépítése is: ezek nem csak erősítik a szerkezetet, de látványosabbá is teszik a falazatot.

A ciklopkőből, idomított kőből készült falazatokat nem szokták vakolni: hisz éppen a kő felülete, a falazás mikéntje járul hozzá az építmény szépségéhez, látványosságához.

Kváderkő falazatok

Kevéssé ismert tény, hogy a hazai népi építészet (és általában a kőépítkezés) legnagyobb mennyiségben a közepesen kemény kövekből készült téglahasáb formájúra alakított követ alkalmazza, melyet építőkőnek, számos kőnek, kváderkőnek és még sokféle néven neveznek.

Az ilyen kövek alkalmazása sok száz évre vezethető vissza a Kárpát-medencében. Először természetesen a gazdagabbak építkezéseink használták őket, és hamar megjelentek a köznapi közösségi épületek falazataiban is. Templomok, kastélyok, ritkábban erődítmények épültek belőlük, majd egyre inkább lakóépület-építésben is szerepet kaptak.

Írásos adat csak a XVII. század második feléből van arra nézve, hogy ilyen kőből falaztak kisebb településen is házakat, de feltételezhető, hogy már a XV-XVI. században Eger környékén felhasználtak kváderkövet falusi házak építésére. Sajnos e korból nem maradt épen lakóépületünk.

Míg a korábban tárgyalt terméskő egyes vidékeket leszámítva (ezek a Börzsöny és a Balaton-felvidék) alkalomszerűen került felhasználásra, a kváderkövek bányászatára, gyártására illetve felhasználására az ország több táján iparszerű termelési központok alakultak ki (Bükk-alja, a főváros környéke, a Zemplén déli vége, Fertő tó környéke). A kőbányák, fejtőhelyek hosszú évtizedeken át biztosították a nyersanyagot. Az ott lakók nagy számban tanulták ki a kövek felhasználásának ismereteit; családoknak és közösségeknek emberöltőkön át ez a mesterség adott megélhetést.

Mint arról már szó volt, egyes településeken a kőből épült házak aránya a 90-95 %-ot is elérte.

A kváderkő készítésére a jól faragható, fejthető, ugyanakkor kedvező tulajdonságokkal rendelkező szarmata- és lajtamészkő (Budapest környéke, Soproni-hegység), valamint a különféle vulkáni tufakövek (Bükk, Zempléni-hegység) alkalmasak.

A köveket a kőbányászatról szóló fejezetben leírt módon fejtették. Néha már eleve a kívánt méretben hasították le az anyakőzetről, de gyakoribb volt az, hogy külön kővágó műhelyekben - nem ritkán a szabad ég alatt - végezték el méretre vágásukat.

A még ma is működő tufabányákban találkozhatunk azokkal az acélkorongos vagy dróthuzalos vágógépekkel (gatterokkal) melyek elődei már évtizedekkel ezelőtt is használatban voltak.

A kváderkő gyártás, fejtés során elsősorban a minél nagyobb mennyiség elérése volt a cél (a hatvanas években például a tihaméri műhelyben évi 700.000 ezer darab falazó tufakövet készítettek), de nagyon ügyeltek a minőségre is. A hibás bányafalakat inkább felhagyták és új helyen kezdtek fejtésbe, mert a jó kőminőség elengedhetetlen volt.

Ezért is nehéz meghatározni a kváderkövek szokásos méreteit: nem hogy tájanként változó a kövek mérete, de gyakran még az azonos településről kikerülő kövek is más-más méretűek lehetnek, attól függően, hogy milyen minőségű volt az anyakőzet, amiből vágták őket.

A Törökbálinton és környékén beépített szarmata mészből kialakított falazókövek 40 x 40 x 60 centiméteresek (ezek a biai és diósdi bányából kerültek ki), a szomszédos Érden a helyben bányászott kő ellenben 30 x 30 50,55 centémeteres.

Egerszalókon - amint arról a bányászatról szóló fejezetben olvashatunk - eleve méretre hasított köveket adtak ki a bányák (ezek mérete 28 x 28 x 50 cm), a közeli Andornakon kő 30 x 32 x 29 centiméteres volt a szokásos méret.

A lényeg az volt, hogy a kő jó minőségű legyen - és persze az egy épületbe építendő kövek azonos mérettel rendelkezzenek. A felsorolt mészkőből, tufából készült kváderköveknek számos előnyük van, amiért a mai napig kedvelt építőanyagok.

Jól szállíthatók, rakodásuk viszonylag egyszerű. Elhelyezésük az alig idomított terméskövekkel, a vágott kövekkel ellentétben, hogy elhelyezésük egyszerű, minden képzett kőműves képes falat építeni belőlük - hiszen az építéskor a téglafalazás szabályai alkalmazhatók.

A kváderkövek jó hőszigetelő képességgel rendelkeznek, némelyikük még a víznek (csapadéknak) is ellenáll. Nem véletlen, hogy nagyon sok helyen találkozhatunk olyan vakolatlan kváderkő falazatokkal, melyek évtizedek óta dacolnak az időjárással.

E kövek utolérhetetlen előnye más falazati anyagokkal szemben, hogy újrahasznosíthatók: az ilyen kőből készült falazatokat elbontva az építőanyag szinte minden veszteség nélkül újra beépíthető, felhasználható.

A kváderkő falazatok építése a hagyományos téglafalakéhoz hasonló elveket alapján történik. Problémát legtöbbször csak maga a kő mérete jelent: egy 40x60x60-as, 80-as kő beemeléséhez bizony már két ember szükséges (a súlya jó 200-250 kilogramm). De még a kisebb kövek is legalább 60-80 kilósak.

A köveket régen sárhabarcsba, majd mészhabarcsba rakták. A falazást - ahogy más építőanyagnál is - a sarkokon kezdték. A kövek egyenes oldalai a sorok magasságát pontosan megadta, inkább csak az egyenes, sík irányra kellett ügyelni elhelyezésükkor.

Az ilyen falazatok legalább 40 centis vastagságban készültek, de sokkal gyakoribb volt az 50-60 centis fal. Ennek megfelelően ezt is két oldalról falazták, általában az egyik falazó ember volt a kitanult kőműves, a másik a tanonc vagy segéd.

Egyszerűbb épületeket (tárolókat, ólakat) sokan saját maguk is fel tudtak húzni ebből az anyagból.

A kváderkőből készült falazatok esetében a nyílászárók, kiegészítések a fal építésével együtt kerültek elhelyezésre. A kész falakat nem mindig vakolták be, ha mégis, leggyakrabban sártapasztás került rájuk. Később mészhabarcs vakolattal látták el a falat. A kevésbé porózus tufaköveknél, vagy simább felületű mészkövek esetében a fúgákat kimélyítették, vagy a falazatban lévő köveket bekarcolták ("karistolták") hogy a vakolat jobban tapadjon. A kőházaknál ugyanazokat a vakolásokat, felületképzéseket alkalmazták, mint a vályogházaknál, téglaházaknál.

Ahol köveket munkáltak meg, ott bőven állt rendelkezésre kőpor. Eger környékén a vakolóanyagba homok helyett, vagy azt kiegészítendő gyakran keverték ezt: jóval tartósabb, erősebb vakolatot tudtak így készíteni. Van olyan kőház, aminek a külső vakolata már 60-80 éve sértetlen.

A kőházak válaszfalai általában szintén kőből épültek. Ritka volt a más anyag használata. A terméskő válaszfalak jól beazonosíthatók vastagságuk révén. Ha nem a főfalakkal együtt készültek, akkor előfordult, hogy nem is kötötték be őket - úgy tartották, hogy a vastag közfalak önmagukban is megállnak.

A kvadrátkő közfalakat hosszábban lerakott elemekből húzták fel. Mivel ezek vékonyabbak voltak, bekötötték őket a főfalakba még akkor is, ha utólag készültek.

Kőből gyakran épültek más, falazott jellegű szerkezetek is. Ezek legfontosabbika a kémény volt: hazánkban tulajdonképpen a kéményépítés a kő megjelenésével kezdődik. Legérdekesebb és legrejtélyesebb ilyen szerkezetünk somlói vár hatalmas építménye, melynek igazi funkcióját ma is csak találgatják a tudósok. Az az egy biztos: valaha kéményként szolgált.

A kémények építésére olyan követ használtak a régiek, melyek állták a nagy forróságot, és lehetőleg a füst, korom hatására se mentek tönkre. Szinte minden település határában ismerték azokat a helyeket, ahol ilyen kőanyagot lehetett bányászni, gyűjteni.

A kémények falazása összefüggött a kemencékkel, később a sparhertekkel. Többnyire ugyanazon személy is készítette őket, aki a kemencét.

A 100-120 évesnél régebbi házakban még ma is jól megfigyelhetjük, hogy a tüzelőhely fölé később került a falazott kémény. Többféle formában alakították őket, abban viszont egységesek voltak, hogy a padlástérben már viszonylag szűk, kürtő szerű alakzatot vettek fel. A tetőn túlnyúló rész gyakrabban volt téglából, a padlástérben viszont a kő megfelelt arra a célra, hogy a füst, a korom és az esetleges szikrák ne okozzanak gondot. Az ilyen kémények azután igazán változatos képet mutatnak - gazdagítva a népi építészet formakincsét.

Szintén kőből készültek a tornácok oszlopai, mellvédjei.

Ahol csak szabálytalan terméskő állt rendelkezésre, ott vaskosabb, ugyanakkor alacsonyabb oszlopok készültek - a falakéhoz hasonló módon. Nem véletlen, hogy a Balaton-felvidéken az ilyen jellegű tornácoszlopok terjedtek el: hiszen arrafelé a bányászott, jobbára csak nagyolt kövek vannak használatban, kváderköveket nem készítenek.

Az ilyen oszlopokat, tornácokat megbontva meglepő felfedezést tehetünk: még a legkisebb kövek is beépítésre kerültek, az oszlopok végső alakjának kialakításában ezek fontos szerepet játszanak. Lehetővé válik kerek, sokszögű, esetleg hordó alakú kőoszlopok felállítása is.

A rakott oszlopokat minden esetben bevakolták, nem csak esztétikai szempontok miatt, de azért is, hogy így védjék a szerkezetet az időjárás viszontagságaitól.

Az oszlopok tetejére nem ritkán faragott kőből készült fejezet került - az e tájon található védett népi építészeti emlékek legtöbbje ilyen tornáccal ékesített ház.

Az Északi-középhegységben, a Mátra és a Bükk lejtőin az egy vagy két darabból faragott tornácoszlopok terjedtek el, az ottani kőanyag alkalmas volt ezek kialakítására.

A tornácokról még a kőházak formáit tárgyaló fejezetben is olvashatsz.

A kőházak építését - mint arról már szó volt - többnyire szakértő mesterek végezték. A terméskővel való munka valóban a kőműves mesterség csúcsa, aki ilyen szerkezetet képes felhúzni, már valóban gyakorlott embernek számít.

A kőfalak építése több száz éves tudomány - ezért szinte természetes, hogy ehhez a munkához sok hagyomány, babona, szokás tapadt az idők folyamán. Kőműves Kelemenről és sorsáról nem kell szólni, de az tény, hogy még a közelmúltban is helyeztek el áldozatokat a kőfalakba: néhol egy tyúkot öltek le és helyeztek el a falban, máshol agyagedénybe helyezve kisebb tárgyak kerültek elfalazásra.

Kedvelt szokásuk volt a kőműveseknek, kőmestereknek, hogy a tulajdonost felszólították, hogy az elsőként elhelyezett sarokkövet ő üsse a friss malterban a helyére: aztán amennyit ráütött a kőre - anélkül, hogy előre szóltak volna neki - annyi üveg bort kértek a mesterek a munka végzéséhez.

A kőház mindig is a biztonságot - no és persze a jólétet, a gazdagságot - jelezte a magyar ember számára. A földfalnál erősebb, tartósabb volt, a téglánál viszont olcsóbb. Míg más országokban (például a skandináv országokban, Franciaország óceán-parti területein, vagy éppen a briteknél csodálkozva, vágyakozva nézzük a kőből készült csodálatos lakóépületeket, nem is gondolunk arra, hogy itt, nálunk is régi hagyománya van e házaknak - és ma is ezer és ezer család lakik ilyen épületekben...